Forrongó világ

Arcukat eltakarja a sál, a maszk, de zsebükben, kezükben ott az okostelefon, élőben közvetítik, megosztják, posztolják, mit tesznek. Ez pedig a Facebook-nemzedék újabb és újabb légióit küldi harcba.

Anti-extradition bill protesters gather outside the People's Liberation Army (PLA) headquarters during a rally to demand democracy and political reforms in Hong Kong, China, August 18, 2019. REUTERS/Thomas Peter - RC1DB5DD01E0 Fotó: Thomas Peter

Guy de Maupassant, az író, annyira utálta az Eiffel-tornyot, hogy rendre a vendéglőjében ebédelt, mert onnan látszott a legkevésbé a fémszörny. Sokan Magyarországgal vannak így. – Kalandvágyból itt maradok! – jelentette be dérrel-dúrral egy ismerősöm, miután 2010-ben nyert a Fidesz, ami korántsem volt az ínyére. Azóta nagyjából a következőket láthatta tévéje képernyőjén: ki- majd elvirágzott az arab tavasz, lángba borítva országait, káoszt léptetve diktatúrák helyébe. Amerika meghasonlott önmagával, meggyengült Németország, az unió vezető hatalma, és kísértet járta be Európát, a migráció kísértete.

Mára a legtöbb helyen a felfordulás, a káosz, a zavar, a bizonytalanság látszik állandósulni. Repül a macskakő, ki tudja, hol áll meg; kiszórt kristálycukorként omlanak a járdára kirakatüvegek; a túlórázástól kialvatlan szemét is védi a plexipajzzsal a rohamrendőr, összeszűkült világunk uniformisában is groteszk gladiátora.

2019 a lázadás esztendeje lett: kiteljesedtek az év elejére a francia sárga mellényesek, körforgalmakban gyújtják meg az autógumikat, azoknál melegednek. Sokallták az üzemanyagadó emelését, de ha lúd, legyen kövér: általános elégedetlenségi hullámmá dagadt a mozgalmuk. ­Macron elnök népszerűségét azóta is nyomja e teher. Santiago de Chilében a metrójegy árával nem voltak kibékülve a polgárok, országos ribillió van a dologból, a vezetés engedményre kényszerül.

Sok ezer kilométerre onnan, Iránban majdnem ugyanez a probléma, csak éppen a benzinkútnál kell túl sokat fizetni, legalábbis az általános lakossági megítélés szerint. Ha már ott vannak, az ajatollahok uralma ellen is lázadnak a fiatalok: a lakosság több mint a fele nem élt még az 1979-es iszlám forradalom idején.

Unják a teokráciát. Libanonban, Irakban is zavargások vannak az utcán, sok az áldozat, a karhatalom a tömeg közé lő. Szíriában a kilencedik éve nem tudnak kikecmeregni a polgárháborúból, öntik a menekülteket Törökországra, a migránsokat meg Európára, a világra. A túlzott migráció elleni – felemás – védekezés tovább erodálja Európában a balközép-jobbközép alkotta centrumot, erősíti a bizonytalanságot. Ezt tetézi az afrikai népességrobbanás, de ma odajutottunk: az ezredfordulón még fegyverropogástól hangos fekete kontinens a világ kiszámítható részeként viríthat.

Bámuljuk a képernyőt, a legtöbb helyütt fiatal arcokat látni a tomboló utcán. Pesti helyett hongkongi srácokat, cseh ellenzékieket, Párizst szétverni vidékről felugrott huligánokat, akik egy más világban akarnak élni, mint amilyet a hatalom rendelne nekik.

Arcukat eltakarja a sál, a maszk, de zsebükben, kezükben ott az okostelefon, élőben közvetítik, megosztják, posztolják, mit tesznek. Ez pedig a Facebook-nemzedék újabb és újabb légióit küldi harcba. Bajkeverőket, a forradalmak percembereit, a világot megváltani akaró ­lánglelkűeket – egyetlen hatalmas falanxba verődve. Latin-Amerikában – ahol nyelvi határok sem feszülnek az egyes országok között – az elégedetlenek, a politikai hatalomból kirekesztettek egymást hergelik, biztatják. A brazil elnök megbukik, az argentin ugyancsak, a bolíviait elűzik, a venezuelai megroggyan, a chilei – Dél-Amerika egyik legfejlettebb országának élén – meghátrál.

Közép-Európa nem hátrál. Újraválasztották tavaly a magyar kormányt, idén a lengyelt, Szlovákia pedig februárban voksol majd. Ha Prágában újra az utcára szólítják is a miniszterelnök körül korrup­ciót sejtő tömeget, térségünkben a kiszámíthatóság az úr. Kalandvágyból itt maradt ismerősöm tizedik éve sajnáltatja magát, 2010 óta öt választás ment le gond nélkül. Ebédelhetne naponta mondjuk a Puskás Arénában, hogy soha ne lássa.