Szellemi fölény?

A baloldal – s munkásosztály nem lévén, a vele szövetséges „liberálisság” – maga az intellektuális fölény.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

A baloldal – s munkásosztály nem lévén, a vele szövetséges „liberálisság” – maga a szellemi, intellektuális fölény. No és az erkölcsi, de arról nem beszélünk, az magától értetődő. Lássuk be: ez az a tétel, amelyet a baloldal – s munkásosztály nem lévén, a vele szövetséges „liberálisság” – hosszú évtizedek óta hangoztat, írt már róla egy könyvtárnyi esszét, és olyan ellentmondást nem tűrően hangoztatja ezt, amilyen ellentmondást nem tűrően csak a baloldal – s…, lásd mint fent – képes hangoztatni bármit.

Néha mi is elhittük, és olyankor estünk mindig igazán kétségbe.

Elnézve mindazt, ami ma a baloldal és a liberálisok művelnek a világban, talán ideje kikezdeni ezt a tételt. Ha Kolumbusz Kristóf és Washington is kikezdhető immár, együtt a klasszikus zenével, talán nem merészkedünk túl messzire, ha megkérdőjelezzük ezt a „szellemi fölényt”. A baloldal és a liberálisok szellemi fölénye abban áll, hogy ők folyton úton vannak. Na már most, úton lenni alapjában véve jó, de csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy egyszer majd megérkezel.

Sajnos a baloldal és a liberálisok viszont eo ipso képtelenek megérkezni bárhová is, ugyanis nincsen céljuk. Egészen pontosan fogalmazva kizárólag olyan céljaik vannak, amelyek nem értelmezhetők és nem elérhetők. A baloldal úton levése a kafkai paradoxon maga:

„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: – Hová lovagolsz, uram? – Nem tudom – mondtam –, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz. – Ismered tehát célodat? – kérdezte. – Igen – feleltem –, hiszen mondottam: »Innen el«, ez a célom. – Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte. – Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.”

A baloldal és a liberálisok felültek erre a lóra legkésőbb a második világháború után, és azóta mennek. Kitartóan, csak innen el, és már arra is rájöttek, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon” is csak fasizmus. Másik axiómájuk az, hogy minden ember egyenlő. Ami csak erős megszorításokkal igaz, tehát kizárólag a „születésénél fogva” és a „törvény előtt” értelemben. Mert amúgy sajnos mindenki más képességekkel, tálentummal, kitartással, szorgalommal és vágyakkal bír, ami kizárja az egyenlőséget. De ők makacsul ragaszkodnak hozzá újra és újra, hogy „osszuk el egyenlően a javakat”, és még mindig nem értik, hogy olyankor mindig nagyon hamar elfogy az elosztható „jav”.

És azt is makacsul hiszik, miszerint a szabadság az valami abszolútum, valami olyasmi, amit a maga teljességében nem érhetünk el soha, ám életünk egyetlen értelme, hogy legalább megpróbáljuk. Mármint elérni. Ebből született például a 72-féle nemi identitás tana, s annak tagadása, hogy csak a nők menstruálnak. Ezen a roppant úton a baloldal és a liberálisok előbb meggyilkolták a Teremtőt és a teremtést, majd a természeti törvényeket, majd a nemzetet, most tartanak a férfi és a nő meggyilkolásánál, és továbbra sem lehet tudni, hol a cél. Hol a roppant út vége. Illetve mégiscsak lehet tudni: sehol. Vagyis ez az út a semmibe visz. Oda, ahol Mozart egy fehér fasiszta, mintha amúgy bárki megtiltotta volna egy feketének bármikor is, hogy megírja a Requiemet.

Lassan itt az ideje, hogy szépen, szelíden megfogjuk a baloldal lovának kantárját, és bevezessük lovasával együtt a biztonságos istállóba, ahol menedék, élelem és szakképzett ápoló várja őket. Ennek hiányában ugyanis a normalitás végképp el fog tűnni a semmiben. S érte kár lenne.