A halál árnyéka

Mennyi halál kell még ahhoz, hogy a nyugati politikusok megértsék a veszélyt, ami Európára leselkedik?

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság bizottság megválasztott elnöke (j) és Vera Jourová alelnök. Fotó: Patrick Seeger Forrás: MTI/EPA/Patrick Seeger

„Hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor /napfény / hullám-csobogás / mind megszöktetek…” – órák óta csak ezek a sorok járnak az eszemben, Szilágyi Domokos verse egy másik korból, egy másik korról. Pedig a bécsi terrorról kellene írni, de hát mit lehet itt még mondani? Gyászolunk és együttérzünk osztrák testvéreinkkel, akik ugyan néha hálátlan sógorai a mi népünknek, de mégis: annyi minden összekötött bennünket az elmúlt századok során, hogy ha őket bántják, nekünk is fáj, ha őket rémülteti a sors, mi is félünk. Meg vagyunk rémülve és sírunk érted, Ausztria. Bécs utcái vérben úsznak…

Azé a Bécsé, ahová, míg a járvány engedte, bármikor kiugrottunk akár egy napra is bámulni a Mariahilfer Strasse kirakatait, betérni a Szent István-székesegyházba egy pár perc csendre, beülni egy hajdanvolt időből ott ragadt kávéházba, hallgatni a zongorista lelkes futamait… Hova tűnt az a Bécs?! Megszökött, ahogyan a gyermekkorunk. Hétfő este akármelyikünk ott kószálhatott volna az osztrák főváros utcáin, hogy aztán soha többé ne térjen haza élve. Kellene valami értelmeset, vezércikkbe illőt írni erről a borzalomról, ami Nyugat-Európára szakadt az elmúlt napokban, de lassan elfogynak a szavaink. Hisz mindent elmondtunk, leírtunk már ezerszer az eltelt években. Ha felháborodtunk, ha figyelmeztettünk, ha okosan érveltünk, jobb esetben csak lesajnálóan kinevettek bennünket, gyakrabban pedig Európa felforgatásával, rasszizmussal, nácizmussal vádoltak. Mi szeretnénk a legjobban, ha mindaz, amit a bevándorlásról írtunk, mondtunk, mindaz a veszély és rettenet, ami fenyegetésként ott vonult és ott lapult már évek óta az Európába igyekvő vagy éppen már itt levő radikális iszlám hívők között, csak a mi rémálmunk lett volna, csak a mi hagymázas politikai termékünk, s Európában békésen és boldogan élnének egymás mellett a különböző vallások, kultúrák és népek.

Ha oly korban élnénk, amikor „a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat”. De Ézsaiás próféta álma még nem teljesedett be, itt a farkasok bárányokra vadásznak, párducok a kecske­gidákra, s már az oroszlánkölykök is a borjúra fenik a fogukat. A jó pásztornak viszont éppen az a dolga, hogy a borjút, a kecskegidát, a bárányt megvédje a rájuk leselkedő fenevadaktól. Európa elfeledkezett erről, a pásztorok kitárták a karámok kapuit, letették a fegyvert, s csorgó nyállal, bambán várták, hogy a farkasok majd hozzászelídülnek a bárányokhoz. Nem, soha nem fognak megszelídülni. Az a terrorista, akinek egy imádkozó néni fejének levágása, egy kapualjban rémülten megbújó ártatlan járókelő agyonlövése öröm és dicsőség, soha nem fog integrálódni Európába. Itt élhet köztünk évekig, évtizedekig, akár itt is születhet, de mi mindörökké idegenek leszünk a számára, mindörökké csak bárányok, akiket fel lehet és fel kell áldozni, ha ez a parancs.

Nem tudom, mennyi halál kell még ahhoz, hogy komolyan vegyék, hogy megértsék a veszélyt, ami Európára leselkedik. Hogy megértsék a nyugati politikusok is, hogy ők pásztorok, s legfőbb feladatuk megvédeni a nyájat, amit a gondjaikra bíztak. Hogy felfogják végre: mi, magyarok, lengyelek, közép-európaiak nem a pokol vagyunk a számukra, hanem a megváltás. Európának most többszörösen is oka van arra, hogy egymásba kapaszkodjanak országok, népek, mert le kell győzni a vírusokat, amelyek pusztítják társadalmainkat. A szemmel láthatatlant is, amit alig ismerünk, és a nagyon is láthatót és ismerhetőt is. Összefogni a pokol prófétái ellen, s keresztény európaiként együtt mondani: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól…”