Keresztény, konzervatív, fehér ember az év utolsó napjainak közeledtével számvetést készít. Megáll, félreteszi napi gondjait, és megfontolja, mit sikerült elérni abból a sok jókívánságból, amelyek az előző szilveszterkor megfogalmazódtak szerettei körében. A leggyakoribb óhaj, ami ilyenkor elhangzik, hogy legyen boldog, legyen boldogabb a következő esztendő, mint amilyen a magunk mögött hagyott volt. Mondja ezt boldog, boldogtalan, pedig talán ezt a legnehezebb meghatározni manapság. Valószínű, csupán annyit gondolnak emögé a legtöbben, legyen neked mindenből több, jobb, viselhetőbb, amiben nélkülözést szenvedtél. És persze ez is fontos. De meg sem karcolja azt a felületet, amelyen igazából ki tud rajzolódni a valóban értelmes élet boldogsága.
Keresztény, konzervatív, fehér ember ugyanis nem csupán az egyénre, különösen nem kizárólag önmagára gondol, amikor boldogságot kíván. Nincs boldogság elhagyatva, magányban, egyedül.
Boldogság kizárólag családban, nemzetben és hitközösségben van. Aki ezekből szándékosan kizárja magát, borzalmas állapotba kerül. Magányos, sikertelen, ettől frusztrált, agresszív, erőszakos és szeretet nélküli. Frusztráltságából fakadó agresszióját pedig azok ellen fordítja, akik nem olyanok, mint ő. De ez nem ad felhatalmazást senkinek a csüggedésre. Sőt ellenkezőleg, minél inkább erőteljes az elhagyatottak támadása, annál erősebben kell hinnünk az összetartozás erejében, annál intenzívebb szeretettel kell visszautasítanunk próbálkozásaikat, amelyekkel megfosztanának közösségeinktől. A közösségeinkbe pedig befogadunk vallásra, bőrszínre vagy politikai irányzatra tekintet nélkül bárkit, aki a fentiekkel egyetért.
Ezzel a meggyőződéssel tekintve vissza az elmúlt esztendőre, végeredményben sikeresnek mondhatjuk 2024-et.
Nem tudtuk ugyan megakadályozni, hogy folyamatos támadás érje nemzeti, vallási és nemi identitásunkat, de a boldogtalanok sem tudták elhitetni velünk, hogy itt minden rossz, itt nem lehet élni, itt levegőt sem lehet venni, innen csak elmenekülni lehet.
Jól érzékelhetően ők is itt maradtak, minden panaszuk ellenére gyarapodtak és erősödtek, és bármilyen fájdalmas ez számunkra, semmit nem veszített intenzitásából a fentebb említett agressziójuk. Ám mindennek ellenére megbontani sem tudták egységünket, sem a kegyelmi üggyel, sem értékeink folyamatos gyalázásával, és nagyon úgy néz ki, hogy hiába korbácsolták fel a végletekig az irántunk érzett gyűlöletüket, ez csak arra volt elegendő, hogy egy táborba terelje őket, de a létszámuk semmit nem nőtt. Ez persze tovább frusztrálja őket, és még agresszívabbak lesznek jövőre. Elképesztő, hogy ebben tevékeny támogatóra találtak az Európai Unió elitjében, ahol ma már kertelés nélkül kimondják: tőlünk meg kell szabadulni.
Keresztény, konzervatív, fehér ember ilyenkor elnyomja magában a cifra káromkodást, és azért imádkozik, hogy az antidemokratikus, törvénytelen, önsorsrontó és önfeladó, agresszióra épülő politikájuk ne öltsön akkora mértéket sorsszerű bukásuk előtt, ami bármelyikőnket hasonló válaszlépésre sarkallná.
A mi szemünk előtt annak a készenléti rendőrnek a példátlan türelme lebegjen, akinek nem borult el az agya annak ellenére sem, hogy az egyik korábbi káoszteremtő próbálkozáson néhány tüntető sunyin tűvel szurkálta, miközben egy gyáva nyikhaj a megfogalmazása szerint elébe ejtett egy füstgránátot. Ők ezt teszik majd jövőre is, nekünk pedig tartanunk kell ellenük a védőpajzsot. Nem magunkért, hanem a hazánkért, a családunkért, azokért az értékekért, amelyek évtizedek alatt újra közösséggé szerveztek bennünket. És amiből a boldogtalanok egy kukkot nem értenek.
