Az európai vezetők londoni találkozója szép tükröt mutatott arról, milyen is az öreg kontinens politikai helyzete. Nemcsak arról van szó, hogy az egész kontinens képtelen a mozgásra, megcsontosodott és kiüresedett, hanem arról is, hogy mindenki fél. A változástól, a változtatástól, fél a békétől és a nem kitaposott utak kipróbálásától. Európa a második világháború óta megtapasztalta, hogy nem kell sokat tennie, ha önvédelemről van szó, ott vannak a nagy és bölcs amerikaiak, akik telerakták Európát bázisokkal, katonákkal, fegyverekkel, így a NATO – az ENSZ-szel karöltve – megadta a kontinensnek a hamis biztonságérzetet. Nem kell semmit sem tenni, de úgyse tudna senki kilépni a sorból, hiszen itt a szovjet fenyegetés. Aztán a fenyegetés elmúlt, s immáron harmincötödik éve reméli minden nyugati vezető, hogy minden rendben lesz. A biztonság pedig olyan alapjog, amiért már nem kell megküzdeni, az elődök hősies és kevésbé hősies harcai azt természetessé tették.
A valóság nem ilyen. A biztonságért igenis mindennap meg kell küzdeni, szárazon kell tartani a puskaport, hogy a béke áldásait élvezhessük. Egyetlen más ország sem fog megvédeni senkit, nem fogja a katonái életét kockáztatni valamilyen légből kapott eszme miatt. Nem, Ukrajnáért sem küzd senki, ha az ukránok maguk nem, ez nagyon szépen látszik a mindennapok során.
A londoni találkozón összegyűlt vezetők nem komolyabbak az olyan Facebook-huszároknál, akik egy terrortámadás után kiírják üzenőfalukra, hogy imádkozni fog az adott városért. Aztán persze nem imádkozik, hiszen ez nem erről szól, nem is nagyon szokott ilyesmit tenni, hiszen az egy vallásos maszlag, modern és felvilágosult ember pedig nem veszi be a papok szólamait. Európa vezetői rendkívül kedvesen fogadták Volodimir Zelenszkijt, és mindenki roppant szép szavakkal ígérte megtörhetetlen lelkesedését a háború kapcsán.
Vagyis szavak szintjén kiválóan teljesít tágabb hazánk. A háború: béke. De vajon meddig terjed az a megtörhetetlen lelkesedés, lennének-e tettek a szép szavak mellett, esetleg helyettük? A háborúpárti közösségben senki sem kívánja megtenni az első lépést, hiszen az veszélyekkel jár, és sokkal könnyebb az akolmelegben egymás vállát veregetve kijelenteni, igazad van, Volodimir, győzzetek, mi innen fogunk szorítani a sikeretekért.
Csakhogy a valódi erőközpont, az Egyesült Államok már nem küldi a pénzt és a hadianyagot, le akarja zárni a vérontást, valaki más háborúját. A hirtelen döntésektől automatikusan fejfájást kapó nyugati elit pedig képtelen reagálni, hiszen eddig soha nem történt hasonló, hogy a szépen bejáratott rendszer megbicsaklott.
Az amerikaiak mindig fizettek és mindig harcoltak. Donald Trump pedig nem úgy viselkedik, ahogy az elődei, még a saját első ciklusához képest is megváltozott. Ma már egy cseppet sem simulékony, és megkérdőjelez minden régi alapvetést.
