Van az úgy, hogy az ember kilép egy történetből, mintha addig benne sem lett volna. Trump amerikai elnök a jelek szerint megelégelte, hogy rajta kívül lényegében mindenkit foglyul ejtett a háború: a vadul támadó Putyint, a népét lemészároltató Zelenszkijt és a sunyi, gazdag nagybácsit, az Európai Bizottságot.
Emlékszem, amikor elnökjelöltként Trump valahogy úgy fogalmazott, amennyiben a haszonleső európai vezetők nem képesek teljesíteni a közös vállalásokat, akkor Amerika magukra hagyja őket. Az elnök és csapata most elszánta magát, és minden bizonnyal átszervezi a világ különböző gócpontjaiban szolgálatot teljesítő amerikai katonák állomásoztatását.
Százhetvenezer emberről van szó, akiket igen nagy tehertétel fizetni, felszereléssel, fegyverzettel ellátni, összehangolni a teendőiket. Japánban, Dél-Koreában és oly sok helyen amerikai katonák vigyázzák a rendet és a saját érdekeiket – könnyen meglehet azonban, hogy a sok szerencsétlenséget előidéző Európai Unió hamarosan búcsút mondhat néhány jenki vitéznek.
Mint ahogyan azzal is reálisan számolni kell, hogy az európai rakéta-elhárító rendszert maguknak az európaiaknak kell felállítaniuk, az amerikaiak nem fejlesztenek itt semmit, nem szegődnek operátornak, nem adják az idejüket, pénzüket, szakértelmüket.
Trump már az első elnöksége idején is kérte, mit kérte, követelte, hogy az uniós országok emeljék katonai kiadásaikat, s a NATO-t ne az amerikai adófizetők pénzéből kelljen fenntartani. Jelenleg az a helyzet, hogy a GDP öt százalékát kellene hadi célokra fordítania minden tagországnak, de – láss csodát – ez a hihetetlenül nagy áldozat már nem jelent problémát Brüsszelben. Mi több: valóságos fegyverkezési lázban égnek a közösség országai. Egyesek feladták hagyományos semlegességüket, mások katonákat küldenének Ukrajnába, Németországban pedig komolyan fontolgatják, hogy visszaállítják az általános hadkötelezettséget.
Mit tegyen hát az amerikai elnök? Az egyformán bólogató, akarattalan és jövőtlen európai országokkal képtelenség amerikai célokért küzdeni. Európát legfeljebb kezelni szükséges. Olykor megfenyegetni, máskor partnerként dajkálni, így fest korunk sajátos atlantizmusa.
Csakhogy Trumpot ez az egész a legkevésbé sem érdekli. Európát már nem írják be az elnöki határidőnaplóba. Annál érdekesebb, hogy mi lesz Izrael sorsa, az észak-koreaiak és a dél-koreaiak képesek-e végre normálisan egymás mellett élni, s persze mi legyen Kínával, hogyan lehetne vámmal, tiltással, bármi módon harcolni gazdasági térhódítása ellen.
Az amerikai elnök lényegében egy éve (feltehetően már a megválasztása előtt) elkezdte a párbeszédet az oroszokkal, de mostanra csak annyit sikerült elérnie, hogy Moszkva és Kijev néha beszél egymással. A háborúkat ugyanis mindig nehéz befejezni. A konfliktus egy pontján minden hadviselő fél úgy érzi, hogy az addig meghozott áldozat (esetünkben több százezer orosz és ukrán halott) miatt nem köthet rossz alkut. Sajnos időre van szükség, amíg mindkét félnek úgy kell éreznie, elég a szenvedésből, kössünk békét. Adunk is, kapunk is, de az otthoniaknak, a hátországnak elmondhatjuk, hogy nem győztek le bennünket. Hogy a fiatok nemhiába halt meg, s nem azért hullottak el a katonáink, nem azért pusztítottak el civileket, nem azért lőtték szét a városainkat, mert gyengének bizonyultunk.
Trumpnak ebből az egészből elege van. Abszolút érthető, és ezt európaiként, magyarként szomorúan írjuk le.
Mint ahogyan azt is, hogy erkölcsileg nem neki kellene önmaga fölé kerekednie.
