A múltat eltörölni? Soha!

Bár az Országgyűlés még 2000-ben törvényt hozott a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról, az ebben rejlő üzenet nem jutott el mindenkihez.

Budapest, 2019. február 25. Megemlékezõ a kommunizmus áldozatainak emléknapján a Terror Háza Múzeumnál 2019. február 25-én. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Sok mindent elmond, hogy nemrég az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker még a kommunizmus atyjának, Karl Marxnak a kétszázadik születésnapi megemlékezésére is elment.

Itt, Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus áldozatainak száma becslések szerint elérte az egymilliót, ám ennél jóval többre tehető azoké, akiket a diktatúra lelkileg is megnyomorított.

Néhány nap múlva, március 21-én lesz 100 éve, hogy a Tanácsköztársaság képében nálunk is bemutatkozott a kommunizmus. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és zavaros cimborái rövid idő alatt elképesztő káoszt teremtettek a háború során kivérzett országban. Szamuely Tibor Lenin-fiúi 133 napon át egyvégtében az országot járták, gyilkoltak, akasztottak. A bitóra kerüléshez már az is elég volt, ha valaki kitűzte saját házára a nemzeti színű zászlót. Mindeközben az éppen zajló béketárgyalásokon nem lehettünk ott, mert az antant nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor meg végre eltakarodtak, Trianonban már készen volt az ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet.

Ez is a kommunizmus bűne!

Negyedszázaddal később jött Rákosi, majd Kádár. „Munkásságukat” ismerjük: népbírósági, majd koncepciós perek, egyházüldözés, Recsk, ÁVH-s borzalmak… Sokakat ítélet nélkül egyszerűen internáltak, sok tízezer emberről hosszú esztendőkön át semmit sem tudtunk, százezreket nyilvánítottak osztályidegennek. Szinte alig akad magyar család, amelyet ne érintett volna a vörös borzalom. (Meggyőződésem, ha nincsenek itt az orosz megszállók, és így nem történhet meg a kékcédulás választás, idehaza soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták.)

Az 1956-os szabadságharc vérbe fojtását minden idők legvéresebb megtorlása követte. Kádár János még a bresciai hiénát, Haynaut is megelőzte. A gyilkosok közül a rendszerváltás után senkit sem ítéltek el. A trükkökkel teletűzdelt átmenet érintetlenül hagyta a kommunista korszak felelőseit, akik közül sokan egy csapásra „nyugatos demokratává” lettek. Sőt, néhány ciklusra még a hatalomba is visszaszemtelenedtek. Milyen igaza volt Márai Sándornak: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben – de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konokan vérszomjas, mint a partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi a meztelen életét és a zsákmányt.”

A Magyar Patrióták Közössége az emléknap alkalmából a minap országos akciót indított. Azt írják: 2013. január 1-je óta törvény rögzíti: nem lehet közterületet, közintézményt olyan személyekről elnevezni, akik a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vettek. Ennek ellenére a mai napig közel ezer utcatábla élteti a vörös diktatúra bűneit vagy őrzi kiszolgálóinak emlékét. (Ezt személyes példámmal is igazolhatom. Ópusztaszeren járva arról kérdeztem egy helybeli embert, hogyan találok a nemzeti emlékparkba. – Menjenek csak végig a Komócsin Zoltán úton – magyarázta –, s amint elhagyják a Tanácsköztársaság utcát, már látják is a főkaput. Ezt tettük. Végigmentünk a kommunista kiskirály útján, és a kommünelágazás után tényleg ott volt a nemzet emlékparkja. Ijesztő kontraszt.)

A múltat végképp eltörölni? Nem! Sőt: Nem, nem, soha! Ellenkezőleg: emlékezni és emlékeztetni kell a kommunizmusra! Hogy mi az, amiből nem kérünk soha többé.