Nézem az eltorzult arcaitokat a televízióban, nézem, ahogy rárontotok egy maroknyi magyarra, rárontotok egy temetőre, rárontotok a halottak nyughelyére, sírkeresztekre.
Nézlek benneteket, és tudom, ti nem ilyenek vagytok.
Csak megint és újra nem tudjátok, mit cselekedtek.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és elkalandoznak gondolataim. Felrémlik az első román, akivel volt szerencsém találkozni. Ő nem beszélt, csak románul, én pedig románul csak olyasmiket tudok mondani, amiket feltehetőleg ti most üvöltöztetek, ott, az Úz völgyében, maroknyi magyarnak.
De azért mi jót beszélgettünk azzal a román pásztoremberrel Fogaras mellett, valahol a semmiben. Megkínált bennünket nyírfakéregben tartott csípős túróval, mi megkínáltuk jó magyar borral, szó esett Drakuláról, juhokról, históriáról – elbeszélgettünk, két világ fiai, marslakók és földlakók, s nem kellett ahhoz a szóváltáshoz szó egy darab sem.
Egyszer pedig késő este, szakadó esőben egy stoppoló asszonyt vettünk fel. Román volt. Mondta a falu nevét, ahová menne, mi pedig mérgesek voltunk; fene egye meg, ha tudtuk volna, hogy román és oda igyekszik, talán fel sem vesszük, aztán elvittük, szakadó esőben, éjjel. Mikor megálltunk a portája előtt, pénzt ajánlott; nem fogadtuk el, és akkor szelíd erőszakkal behívott magához. Álltunk egy román portán, esővédett helyen, két magyar. Az asszony térült-fordult, szalonnát, kenyeret s pálinkát hozott, kaparósat, erőset, s olyan volt minden, mintha egy székely portán álltunk volna. Volt valami örök, valami elpusztíthatatlanul emberi az egészben.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és Geo Bogza jut eszembe. Hamar, alig tizennégy évesen kezembe került a Jakob Oniszia halála. Elkísér engem az a novella most már, egészen a sírig, elkísér az aninószai román bányász, Jakob Oniszia karácsonyesti szörnyű halála, elkísér a maga faragta baba képe, amit a kislányának készített karácsonyra, és amit elégetett a csillében, hogy ne fagyjon meg. Nagy magyarfaló kommunista volt Geo Bogza, de lám, meg tudta írni a Jakob Oniszia halálát, ezt a remekművet, mert ott volt valahogyan a lelkében az örök, egyetemes emberi.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és tudom, hogy ott van bennetek is. És arra gondolok, jó lenne, ha elolvasnátok az Úz Bencét. És megnéznétek az Emberek a havasont. Ha olvasnátok Nyírőt és Wasst, és ismernétek Illyés Gyula Haza a magasban című versét, ti is rádöbbennétek biztosan, hogy nem kell félni a halottaktól, még akkor sem, ha magyarok.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és szólok szelíden s üzenem: a férfi attól férfi, hogy képes uralkodni magán, képes fékezni indulatait. S üzenem még, hogy így vagy úgy, de nekünk mindenképpen együtt kell élnünk valahogyan. S a ti ostoba üvöltéseteknek, ott az Úz völgyében, miszerint a „hazátlan magyarok takarodjanak Budapestre”, pont annyi értelme van, mintha mi azt üvöltenénk vissza, hogy „a szőrös talpú románok takarodjanak vissza Bukarestbe”.
Ez nem méltó hozzánk. És hozzátok sem. S azt se feledjétek: van nekünk, lassan s nehézkesen, de mégiscsak egyre inkább egymásra találó kelet-közép-európaiaknak egy sokkal nagyobb, sokkal fenyegetőbb ellenségünk ennél: az, hogy felszív bennünket a globalizált semmi.
Hát ne egymásra fenekedjünk. S még valami: 1100 év alatt felfoghatatlanul nagy erők mozdultak már meg csak azért, hogy mi, magyarok ne legyünk. És mi vagyunk. Jó, ha tudjátok, nektek sem fog sikerülni az eltüntetésünk. Ugyanis ti erősek sem vagytok, csak ügyesek.
Úgyhogy ne féljetek a halottainktól. Nem bántanak ők senkit sem, legfeljebb a lelkiismeretet. Azon meg úgysem segít az eltorzult üvöltés, sem a sírkereszteken vett elégtétel.
