Biztonságérzet

Hamisak azok a próféciák is, amelyek szerint a terror csak egy múló hóbortja volt az Iszlám Állam katonáinak, ma már könyvkötéssel foglalkoznak és virágkertészetet nyitnak.

Németországban szinte állandó készültségben kell lenniük a rendfenntartóknak a terrorveszély miatt Fotó: Marc Müller Forrás: MTI/EPA/Marc Müller

Az európai titkosszolgálatok valamit jól csinálnak – ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy az Európát 2015–17-ben sújtó terrorhullám óta miért nem csapnak le rendszeresebben kontinensünkre az Iszlám Állam katonái vagy a magukat a kalifátus híveinek kikiáltó magányos farkasok.

Más magyarázat sincs, hiszen a nyugat-európai társadalmak összetétele nem változott meg, a börtönökben radikalizálódott iszlamisták nem higgadtak le, a – bizonyítottan terroristákat is magával sodró – migrációs áradatot csak ideig-óráig sikerült mérsékelni, megfékezni nem. A bevándorlás kezelésével és a határok védelmével kapcsolatban pedig továbbra is megosztott Európa. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet az ENSZ hét végi jelentése arra, hogy a terrornak még koránt sincs vége, a nyugalmi időszak után akár már az idei év is támadásokkal érhet véget.

Persze felmerül a kérdés, hogy tekinthetjük-e egyáltalán nyugalmasnak 2018-at, a májusi párizsi késeléssel (egy halott), a liège-i támadással (négy halott), a decemberi strasbourgi merénylettel (öt halott)? Tekinthetjük-e mindennapos esetnek, hogy egy afgán férfi – mint tavaly augusztusban – két amerikai turistát szúr meg az amszterdami főpályaudvaron? Normális-e az, hogy három ártatlan járókelőre támad rá késsel a manchesteri Victoria-állomáson egy szomáliai férfi, mint múlt decemberben? Nyugodtnak lehet-e nevezni azokat a brit ismerőseimet, akik a vonaton ülve valamilyen rendellenesség, közlekedési fennakadás hallatán egyből terrorcselekményre gondolnak?

A német nők több mint fele nem érzi magát biztonságban a saját országában, nem érzik úgy, hogy az állam meg tudja védeni őket – ez egy hét végi felmérésből derült ki. A félelemnek persze sok oka lehet: előidézhetik a terrorszervezetek tevékenysége mellett a szélsőjobboldali pártok vagy az antifasiszta csoportok akciói, a globális felmelegedés, a nagyhatalmak közötti fegyverkezési verseny. Biztonságérzetünk azonban meginoghat egy egyszerű esettől is: mint a legrosszabb rémálmunkban, a semmiből előbukkanhat egy sötét alak, aki a szemünk láttára a vonat elé lök egy édesanyát és a kisfiát. Az eritreai férfi múlt heti szörnyű bűncselekménye valószínűleg nem meríti ki a terrortámadás fogalmát, sokkal inkább egy beteg ember beteges tettéről van szó. A német társadalom és politikai elit reakcióját látva mégis szembetűnő, hogy az eset nemcsak sokkolta és gyászba borította, hanem el is bizonytalanította egész Németországot.

Mert ma már nem egyértelmű a németek számára, hogy a pozitívnak hitt bevándorlásnak nincsenek-e árnyoldalai. A német politikusok és napilapok igyekeztek azt sugallni: egy ilyen bűncselekményt egy átlagos szőke hajú, bőrnadrágos bajor férfi is elkövethette volna. Ez az okfejtés viszont számos sebből vérzik, és ezt a németek is nagyon jól tudják. Persze nem kell minden bajunkért a bevándorlást okolni, e problémák azonban láthatóan a mélyben gyökeredznek, amit az európai balliberális elit nem tud vagy nem akar elismerni.

Hamisak azok a próféciák is, amelyek szerint a terror csak egy múló hóbortja volt az Iszlám Állam katonáinak, ma már könyvkötéssel foglalkoznak és virágkertészetet nyitnak. A titkosszolgálatok későn ébredtek, de ma már nagyon is éberek, és hatékonyan osztják meg egymás között a merényletre készülők akcióit, hiúsítják meg pénzügyi tranzak­cióikat. Ennek köszönhetjük épségünket. Az alvósejtek azonban nem alszanak tovább, új módszereket keresnek elpusztításunkra, mert – euró­pai vezetőinktől eltérően – ők hisznek valamiben, létezik számukra élet-halál kérdése, amiért meg fognak küzdeni.