Ha nincs híd, nincs haza

Jó és rossz időkben, demokráciában és diktatúrában mindig ugyanazt az üzenetet hordozta március tizenötödike: rabok tovább nem leszünk!

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Jó és rossz időkben, demokráciában és diktatúrában mindig ugyanazt az üzenetet hordozta március tizenötödike: rabok tovább nem leszünk! Akkor, negyvennyolc idusán egyetlen nap alatt óriássá nőtt a nemzet. 1848 büszkeségünk, kapaszkodónk, amiből soha nem engedünk! Örökre érvényes a Nemzeti dal refrénje.

Ki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napirendjét negyven­nyolc március idusán? Pilvax, Nemzeti dal, Tizenkét pont, Landerer–Heckenast Nyomda, Nemzeti Múzeum, Petőfi, Jókai, Táncsics – legendává lett helyszínek, hősök. Mikszáth Kálmánnál érzékletesebben még senki sem írta le a Landerer-nyomda előtti képet, a cenzúra halálát. „Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az első példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára. Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgő hangon kiáltá: – Március tizenötödike délelőtt féltizenkettő nagy időszak a magyarok történetében. Íme, itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. […] De már ez előtt a szentség előtt, e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.”

A nagy nap estéjén, „a közönség kívánatára meghirdettetett” Bánk bán előadásának végén az addigra már megzenésített (!) Nemzeti dal refrénjét a közönség felállva, mennydörögve szavalta: „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”

„Tizenkét pont – Mit kíván a magyar nemzet.” Alatta: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”. Ez volt a forradalom tartóoszlopa. Vágyott akarat, hogy a hétköznapok fölött legyen egy közös, nemzeti cél, mely összetart mindnyájunkat. Szabó Dezsővel szólva: „Minden magyar felelős minden magyarért!” (Csöppet mi is belekerültünk a történelembe: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig büszkén ugyanabból a betűtípusból nyomtatjuk, mint a legendás Tizenkét pontot.)

Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a Tizenkét pontot „csupán” a dolgok eleje volt. Megzabolázni, alkalmas utat szabni a begyújtott vágyaknak, az lett az igazi kihívás. Hiszen csak így szavalható hitelesen a költemény a Nemzeti ­Múzeum lépcsőjén: „Rabok tovább nem leszünk!”

Petőfi továbbment. Féltve a forradalom parazsát, írja is majd – írja? kiáltja! – förgeteges szenvedéllyel: „Kaszálhatd a fűt világ­-

végeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít”.

Vajh mit szólna most, ha végignézne az elszaladt „gyomlálatlan” emberöltőkön? Hogy sorsfordulóink rendre megtorpantak már a szelíd nyesésnél. Mert túl gyorsan felejtünk, és túl korán megbocsátunk. Ha nem túlerő győz le, kaméleonok csalnak lépre, magunk hívjuk vissza megnyomorítóinkat. Ki érti ezt?

Bár a közös megemlékezések az idén elmaradnak, a nagy napot, mint 173 esztendeje minden évben, most is megünnepeljük a szívünkben.

Hozott már a történelem ilyen „csöndes” ünnepeket, bár azokat más „járványok” okozták – évtizedeken át a kommunizmus vírusa.

Ügyeskedni nehéz a március tizenötödikékkel, ez már régen kiderült. Vérbe fojthatták behívott idegenekkel a forradalomból sarjadt szabadságharcot, ám a szelleme már kibújt a palackból. Betiltani, elfelejtetni nem lehet, apáról fiúra száll a nemzet önérzete. Erre már Ferenc József is hamar rájött, kemény kézzel kezdte, aztán csak morgott, később legyintett. A kiegyezés után még hangosabbá lett az emlékezet. Bécs nem találta az ellenszert a dacos ünnepnapra, nem is találhatta.

Az első háborút követő tanácskommün ­egyszerűen „kihagyta” a március tizenötödikét – mihez is kezdett volna vele? A kommunizmusnak negyven éven át nagy fejtörést okozott az ünnep. Betiltani nem merték, megpróbálták hát magukhoz igazítani, élére állni. Rákosi Mátyás a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcasokat, csinnadrattával ünnepeltette; Petőfi, Kossuth, Táncsics portréival fotóztatta magát. A Kádár-kor valósággal rettegett az emléknaptól. Nem sokat tévedtek, amikor úgy okoskodtak: aki negyvennyolcról beszél, ötvenhatra gondol. Március idusa az idegen megszállás elleni jajkiáltás. Ízig-vérig magyar ünnep. Volt félnivalója a hatalomnak – szavakban ünnepelte a régi márciust, a valóságban vacogott tőle.

Ha a Nemzeti Múzeum lépcsősora beszélni tudna… Mert 1848 óta megkerülhetetlenek azok a kövek, minden kurzusnak meg kell másznia valahogyan – az egyik botladozik, a másik beleizzad (a tetőre mesterlövészeket küld), a harmadik büszkén lépdel föl rajta. (A „hivatalos” Európa eközben furcsán néz ránk. Talán, mert dacosan magyarok vagyunk. Talán, mert próbálunk a sarkunkra állni.)

Bem apó szavai jussanak eszünkbe, melyekkel az ősz bajnok 1849. február kilencedikének hajnalán a piski hídnál buzdította rohamra honvédjeit: „A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar! Ha nincs híd, nincs haza!”

A mostani ünnep legfőbb üzenete: ha nem győzünk, végképp elvesztünk, több sebet már nem bír el a haza. Meg kell tartanunk a hidat. Mert ez a mi hidunk. Ne feledjük, akik a túloldalon állnak, azok ars poeticája: Merjünk kicsik lenni! Ők azok, akiket Világo­saink fájdalma nem hazaszeretetre, hanem a szolgaföld elfogadására tanított. Akik, ha tehetnék, tovább zsugorítanák a nemzetet, megásnák a sírját. Ők azok, akik magyarkodással vádolnak mindenkit, aki e szívdobogtató márciusi napon kokárdát visel, s könny csillog a szemében, ha a Himnuszt énekli.