Udvarhelytől Fiuméig

„Marosvécsen, a kastély kőasztalánál pedig ott ül a fél magyar irodalom.”

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Csucsán, nézd, éppen talicskán tolják Adyt a Boncza–Goga-kastélyba. Szomorúan nyikorog a talicska kereke az őszi alkonyatban, ám a nyikorgásból összeáll Az ős Kajánná lett táltosfiú dala: „Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen…” S te öntudatlanul is folytatod: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és vér-áldomás? / Mit ér az ember, ha magyar?” S talán furcsa lehet, de Nagyváradon is ő ül a Fekete Sasban. S már bánja az Egy kis sétát, hiszen ma már tudja: a megmaradás záloga a katolikus egyház is. És minden nem ortodox egyház.

S mert az emlékezet vonatához nem kell sínpár, már Podolinnál zötyögünk. Huszárik szemével látjuk a lovas kocsit, Szindbád ül benne, inkább fekszik, megy, megy valahová, a Poprád vize visszatükrözi egykor volt leányok s asszonyok arcait, a boldog békeidőket, a régi Magyarország alakjait, bohémeket, kártyásokat, már odavan az utolsó vacsora az Arabs szürkénél, a hírlapíró is találkozott a halállal, régi szép életünk feloldódott Krúdynk húslevesében, a Tabánt elbontották, Poldi bácsi mélypincéjét benőtte a fű, az idő múlik, és majd meg kell halni.

Iglón egy patikussegéd húzódik az árnyékba a rekkenő hőségben, és unalmában lerajzol egy bóbiskáló ökrösszekeret. A patikus meglátja a rajzot, és így szól: hát maga festő lesz! Nagyobb Raffaelnél! A patikussegéd pedig komolyan veszi, és útra kel, s meg sem áll a Magányos cédrusig. Darab ideig látjuk a nem is létező sínek mellett bandukolni, mialatt képzeletbeli vonatunk tovább halad.

Hibbén pedig Balassink int a sírból. S mi megkérjük szépen a svarcgelb írnokot, ne írja be Esztergomnál az aznapi veszteséglistába, hogy „meghalt Valentinus Balassi, istentelen magyar”. Mert nem volt nála istenfélőbb „istentelen”, talán csak Villon mester.

Kassán Rákóczi fújja a kurucok kesergőjét. A sírban megtanult tárogatózni, pedig az osztrákok betiltották ezt a rebellis magyar hangszert. Márai pedig New Yorkban írja a vértanúság legszebbik versét, de a lelke akkor is Kassán van: „Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? / Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«.” Igen, egy nép azt mondta. Ezerszer mondta. „És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Szabadka és Kelebia között valahol még látjuk Csáth Gézát, ahogy kilép a Varázsló kertjéből a halálba, mert nem akar menni a „rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés”. Szabadkán pedig beszáll kupénkba Esti Kornél, mert indul Sárszegre, hogy elmondja a sárszegieknek: „Mint aki búcsúzik, beszélni / akarok. / Itt éltem én, vér véretekből, / magyarok.”

Tudjuk. Mi is így vagyunk ezzel. Ezért tettük meg ezt a roppant utat a képzeletbeli vonatunkon, az egykor volt hazánkban, amelyet megőrzünk örökre. Nincs is más választásunk. „Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak”, mi akkor is csak annyit mondhatunk: „De szép, vidám, vad áldomás volt, / köszönöm.”