Vasajtó

A legtöbb ember számára nem érthető, milyen folyamatok zajlanak le a Vatikán vasajtaja mögött, miként csapnak össze érdekek, lobbicsoportok, amelyeknek képviselői egyazon egyház tagjai.

Vatikánváros, 2016. június 5. Hívõk tízezrei töltik meg a vatikánvárosi Szent Péter teret, ahol Ferenc pápa szentté avatja Maria Elizabeth Hesselblad svéd apácát és az elsõ lengyel szerzetesrendet megalapító Johann Papczynskit, a rendbeli nevén Stanislaus von Jesus Mariát 2016. június 5-én. (MTI/AP/Alessandra Tarantino) Fotó: MTI

Egy kétezer éves szervezetet nemcsak megreformálni embert próbáló feladat, de az átalakítás súlyát átérezni is különösen megerőltető. A legtöbb ember számára nem is érthető, milyen folyamatok zajlanak le a Vatikán vasajtaja mögött, miként csapnak össze érdekek, lobbicsoportok, amelyeknek képviselői egyazon egyház tagjai. Eleve feltételezik a klérusról, hogy mindenben egyetértenek, és a közös hit talaján állva nem is tudnak kialakulni viták.

A valóság azonban más, a világ legtöbbször csak a viták végeredményéről értesül, és mint minden titokzatos témát, ezt is imádja a bulvársajtó. Márpedig az olvasók többsége nem fog egy egyházjogászi elemzést végigolvasni, egyszerűbb a színes lapokhoz fordulni, hogy elmondják, mi is folyik ott az egyházi államban.

XVI. Benedek emeritus pápa nem szokott nyilvánosan beszélni, nem ír cikkeket, nem hallatja a véleményét, mert visszavonulását komolyan veszi. Ferenc pápa viszont azért az egyház feje, mert épp a vezetés a dolga. A tévelygő nyájat egybe terelni és figyelni a leszakadókra, a helyi igényekre, a legkisebbekre és a legnagyobbakra egyaránt.

A több mint egymilliárd katolikus nem egy hangon beszél, nem ugyanazt akarja, ráadásul ez a nyáj emberekből áll, milliárdnyi élet, törekvés és tévút. Az alapvető dogmák változtathatatlanok, a krisztusi hit alapjai, amelyekért annyit küzdött a világegyház az évezredek alatt. A cölibátus nem ilyen tézis, csak egy nagyon hatékony, hasznos és a klérus számára megkerülhetetlen szabály, amely 2020-ban a tökéletesen elvilágiasodott nyugati társadalmakban megkérdőjeleződött. Hiszen ha már az sem egyértelmű, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, akkor a katolikus papok kötelező nőtlensége legalábbis vicces probléma.

A katolikus egyház imázsa épp ott a legrosszabb, ahol elvben a legerősebb, ahol nemcsak a hívek, de a vallástól elzárkózó emberek számára is csak a keresztény kultúrkör az egyetlen elképzelhető élethelyzet.

Ha pedig ebben a nagyon bizarr ezredelőben felmerül, hogy az Amazonas-menti vidékeken nős férfiakat is pappá szentelhessenek-e, akkor hamar megjelenik az a közösség, amely egyházjogi ismereteit a kommunizmusból eredeztethető papos viccek szintjén hagyja, azzal megelégszik, soha be se szagol egy templomba, ám számos elképzelése van az egyház reformjairól. Ez a közösség pedig meglehetősen nagy. Ők is a nyáj része, akikre az egyháznak figyelnie kell, és óhatatlanul hatnak is felfelé, a vasajtó mögötti, titokzatos terület lakóira.

Ha különbséget kell tenni, akkor Ferenc pápa az, aki egy latin-amerikai plébános gondolkodásmódját hozta a Vatikánba, és mint idős ember, nem fog változni. XVI. Benedek viszont egy európai, kiemelt intellektusú tudós, róla se lehet elképzelni, hogy 92 évesen újragondolná az álláspontját. Minthogy a nős férfiak pappá szentelése a klérust érintő, technikai jellegű téma, az emeritus pápa kifejtheti a véleményét, amely nagyon sok hívő számára igencsak szimpatikus. Főleg azoknak, akik az eszmék születése, tündöklése és bukása idején is ragaszkodtak a hitükhöz, stabilitást és megnyugvást ad nekik a mindennapi kenyér.

Ferenc pápa felfogása számukra – a nyáj megfelelően előrefelé haladó, bogáncsok és patakocskák által csábított, de azoknak nem engedő derékhada számára – visszatetsző lehet; amelyet szem előtt kell tartania az argentin egyházfőnek, de ez a nézetkülönbség nem új keletű, már a tékozló fiú bátyja se értette elsőre, miért fogadják öccsét lakomával a léha életet követően. Az egyház nem a vaskapu mögött van, nem titokzatos, nincs elzárva.

Mi alkotjuk, az egymilliárdnál is több tékozló fiú.