Égi sárkány – Dávid tánca a frigyláda előtt

A régiek, akik istenként imádták azon szellemeket és angyalokat, kik a planéták köreit körben hajtják, saját testük bizonyos mozdulatait ezen isteni lények tiszteletére gondolták ki utánzásképpen. Így mozognak táncolva két lépést előre, majd egyet hátra, aztán megállnak olyan testtartással, amelyet őket utánozva öltenek magukra. Ennélfogva a tánc ősrégi, és az istentiszteletek alkalmával a legméltóságteljesebb, legszentebb emberek is próbát tettek benne. Elég Dávidra utalnunk, akiről a Szentírás elmondja, hogy király és próféta létére táncolt a frigyláda előtt.Nem kisebb, a szó szoros és átvitt értelmében nagyszabású férfiú vetette papírra a fenti, kissé körmönfont gondolatfutamot, mint Mátyás királyunk historikusa, Galeotto Marzio. 1490-ben a tudományokról értekezve szól a planéták óráiról meg a „lelkes egekről”. Feljegyzése búcsú a mitikus világképtől, amelynek szépségei a korpulens taljánt nem hagyják hidegen, ugyanakkor van a szavaiban bölcs fölény is – ezért Galeottónk sosem ment a szomszédba -, amelyet az új világképet kapiskáló elme érez az ódon idők iránt, mint majdnem-kortársai, a Váradi táblákat író Georg Peuerbach vagy a nagy hírű Regio-montanus, aki a csillagok „égi táncának” új magyarázatával próbálkozik.Deim Pál rézkarcán – amelynek címe Holdfogyatkozás -, az égi és a földi világnak ezen az ezerszerű képén van a lenti meg a fenti tartományoknak egyszerre bizonyos „középkori vonatkozása”, tehát spirituális egysége, ugyanakkor fájó és disszonáns hasadtsága is. A megérintett égitest elmosódottan lebeg a magasban. Mintha elszabadult volna, valóban sárkányszerűen mosódik a ködbe, a vonalháló ábrázolta homályba. De ha tetszik, olyan papírsárkányként is, amelyet már nem mi uralunk, hisz a madzagja elszakadt, ezért már messze jár, és pontosan nem tudható, e világi szél vagy kozmikus erő lendíti-e egyre följebb.A hold azonban, minden képzetes és valódi sárkánytánca dacára is csak látszólag főszereplője a rajznak. Elmosódó, ezüstös tányérja mintha egy messzi gong volna, amelyet időnként megszólaltat valami emberfeletti erő, s a mély döndülés mindnyájunkban folytatódik, miként a föld-mély rázkódásai, amelyek tovább rengenek a hegyekben meg falakban, a rémületben és az anyagtalan képzeletben.Mindez azonban, a fenti világ eme távolodó sárkánya csupán kváziháttér: valami nagyon messzi világ üdvözlete, amelyet csak eltévedt, selyemfonálszerű holdsugarak csomóznak a lenti tájhoz. Mert az anyagi kapcsolat ezen sugaraknál alig több, csak a mély és semmilyen emberi kifejezőeszközzel nem dokumentálható vonzás ereje az, ami e kettéhasadt kozmoszt mégis egységbe foglalja.L ent, a földi téren éjszaka van. Az éjszaka pedig egyívású az álommal, a képzelettel, az elmúlt idővel. Egyszerre sötét és világos. A benső látás ideje ez, amikor a világ esetleges motívumai belenyaklanak a sötétségbe, s a képzelet bármit a helyükbe állíthat. Az imaginárius fények színjátéka pedig, amikor a hunyt szemhéjra kivetített és onnan a földi tájakra átvándorló látomás formájában, üvegszerűen átvilágít hegyet és völgyet, vizet meg pusztaságot, a tér meg az idő sosem látott öbleit és pokolbugyrait teszi láthatóvá.A komor éjszaka és a félálom határán alakok elevenednek. Gyermekkorunk összeér a sárkánygyíkok idejével. A sötétségben gomolygó alakzatok percenként testesülnek és elfoszlanak. Áttűnnek egymásba. Arcukat, végtagjaikat csereberélik. Levedlenek, maszkok mögé bújnak. Csontvázukig csupaszodnak. „Az éjszaka sötét torkából, amely ott tátong a vándor mellett, bármely percben egy rabló, egy kísérteties rém vagy egy halott nyugtalan lelke kelhet ki váratlanul – ki tudja, mi történhetett egyszer azon a helyen? Kárörvendő ködszellemek talán abban lelik örömüket, hogy a helyes útról a kietlen tájra csábítják a vándort, ahol az iszonyat honol, ahol csábos lények járják körtáncukat” – írja Hermész világát idéző könyvében Walter Otto, jelezve, hogy éjszaka a tér számunkra elveszíti bizonyosságát. Ha elbolyongunk benne, sosem tudhatjuk, szakrális vagy épp rontó mikrovilágai egyikében vagyunk-e az adott pillanatban.Beigazolódik ebben az eldöntetlen ragyogásban sokszerű talányosságunk, amelyet így jellemez Pico della Mirandola: „Esse hominem minorem mundum, in quo mixtum ex elementis corpus et spiritus coelestis et plantarum anima vegetalis et brutorum sensus et ratio et angelica mens et Dei similitudo conspicitur.” (A kisebbik világ az ember: benne a föld üledéke és az égi szellem elegyül, a növényi meg az állati érzékek, az értelem, az angyalok lelke és Isten képmása.)Deim Pál Holdfogyatkozásán tér és idő összemosódik. Mintha minden elveszítené a karakterét. A perc látszik, a kő hallatszik. A korpusz, amelynek szélei bizonytalanok, zenévé tűnik át. A levegőnek pedig, amelybe a hold belemélyül, illata lesz. Sőt bűze inkább: perzselt fák és mohos kövek lehelete gomolyog benne. Nem áthatóan, össze is keveredve az ezüst holdsugarakkal. Alig, de elvéthetetlenül.Mielőtt bármely alakváltozata megfogható volna, az az ellentétébe tűnik át. Ahogy az éjszaka, a vándorok és a tolvajok istene, Hermész, a férfiúság megtestesítője, aki – mint Kerényi Károly kifejti – folyamatosan önmaga ellenpólusával, a nagy istenanya, Démétér „női őslényegével” érintkezik. „Eredetileg őt illeti meg a varázslók és halottlátók lelkeket felidéző pálcája, amelyet oly gyakran látunk Hermész kezében. De őt illeti meg a hírnöki pálca is, amelyen a közvetítés szimbólumaként két ellenségesen, szeretőn egymásba fonódott kígyó van. Ez az ősszimbólum övezi magának az ősistennőnek a testét már a korai archaikus korban. Hermész pálcáján talán azért ábrázolják olyan későn, mert eredete az élet és halál közti közvetítés misztériumára megy vissza.”M últ és jövő. Férfi és nő. Szellem és lélek. Nap és hold. Kő és tánc. Álom és ébrenlét. Közeledés, távolodás. Fény és homály. Minden átvilágított, és minden bizonytalan. Minden csupa felfejtetlen titok.M int Deim Pál képén a teret ellepő, sugárzóan eldöntetlen alakzatok. Talán facsonkok és kövek. Esetleg emlékből testesülő vagy épp emlékké elmosódó lények. Melyek a megszentelt térben és időben kallódnak a holdsárkány, a hol asszonyi, hol férfiúi arcát mutató antik istenség fennhatósága alatt. Szemek és arcok. Élők és holtak. Folyóvízre írt üdvözletek meg szélben feloldott zenék.