204Se fűzőt, se szegecset nem adtak224

Tallai Gábor
1999. 11. 23. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A magyar pantomimművészetről jószerével minden alkalommal csak annyit hallani: reményteli, de gyermekcipőben járó műfaj. Mindez akkor hangzik el – legutóbb egy országos pantomimtalálkozón –, amikor magyar társulat produkciójával már számtalanszor kivívta a külhoni szakma elismerését, akár a műfaj őshazájában, Franciaországban is. A Magyar Televízió nyolcvanas évek végén készített sorozata, a Telemim, vagy az olyan produkciók, mint a Mimüveg, a Csepke igyekeztek persze némi népszerűséget szerezni a műfajnak, de igazi áttörésről nem beszélhetünk. A produkciók egyik legfontosabb kezdeményezője, Karsai Gizella (képünkön) pantomimművésznő mégis ünnepel. Egy művészeti ág jövője ugyanis leginkább az utánpótlástól függ, s ennek kinevelésében Karsai Gizellánál kevesen tettek többet. Az 1979-ben, azaz éppen húsz esztendeje megalapított CSIP (Csepeli Ifjúsági Pantomimegyüttes) a nyolcvanas évek elején szinte egy csapásra vált ismert és elismert társulattá a hazai pantomimesek körében. Számtalan hazai díj, külföldi siker fémjelezte a „csipesek” működését, s az együttes Vita-mim néven ma is létezik, ha nem is Csepelen, de az Almássy Téri Szabaidő Központban. A jubileumi találkozóra és előadásra a Vigadó kamaratermében kerül sor november 26-án, pénteken 19 órától.Karsai Gizellát interjúalanyként nem egyszerű fölvezetni, hiszen nem csupán pantomimművész, de akár dalszövegek szerzőjeként, énekesként, meseíróként is bemutathatnánk. Pályáját versmondóként kezdte, majd a Nemzeti Színház Stúdiójában végzett, a pantomimnak a hetvenes évek közepétől hódol. A húsz esztendeje alapított CSIP egykor rendszeres szereplője volt az ifjúsági magazinoknak, napilapoknak. Ezzel szemben most, a húszéves jubileum előtt hiába is keresnénk hírt az eseményről. – Amikor a magyar táncművészet egyik élcsapata, a Győri Balett éppen a napokban ünnepelte húszéves jubileumát, hangos volt a sajtó. Ön két évtizede működtet egy pantomimes gyermekegyüttest, s nem állítanám, hogy hasonló ismertségi fokon. Mi ennek az oka? – szól az első kérdés a művésznőhöz. – Nem hiszem, hogy egy dinoszaurusz összemérhető egy katicabogárral. Együttesem annak idején amatőr gyermektársulatként indult, amelyben állandóan cserélődnek a résztvevők, hiszen a dolog természetéből adódóan generációváltások történtek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sohasem adminisztráltam magam, hogy milyen sikert értem el. Nem ez volt a lényeg. Ami az ismertségi fokot illeti, abban szerintem nagy szerepe van a mindenkori kulturális vezetés passzivitásának, ha úgy tetszik, se fűzőt, se szegecset nem adtak ahhoz, hogy a műfaj szolgálhassa a magyar kultúrát, amelynek egyébként – hozzáteszem – igen magas színvonalon része. Az is igaz, hogy a hazai pantomimesek a vándorkomédiá-sok életét élték/élik, s talán önhibájukból is nem fordítottak kellő energiát önmaguk „sztárolására”. Talán nem volt bőr a képünkön erre. Tény, hogy a népművelők közül sokan ma sem tudják igazán, mi fán terem a pantomim. Hogy érzékeltessem a helyzet komikumát: jómagam egész életemben azon dolgoztam, hogy ha egy népművelő produkciót kér tőlem, legalább ne panto-mi(n)t, hanem helyesen: pantomimet mondjon. A műfajt azonban másutt is el kellett fogadtatni. A gyermekszínjátszó fesztiválokon nem tudtak mit kezdeni velünk, a Ki mit tud? versengésén pedig a pantomimes sokáig az „egyéb kategóriában” foglalt helyet a bűvészekkel, parodistákkal, lángnyelőkkel. – Az elmúlt két évtized alatt számos generáció fordult meg az együttesben. Társulatszervezői munkája pedig átível a rendszerváltozáson. Mi fűzi össze ezeket a „csapatokat”? Mi tette lehetővé a jubileumi találkozót? – Erre a kapocsra én is csak most nyáron döbbentem rá. Egy reklámprodukció keretében együtt dolgoztam sok új és régi tanítványommal, s látnom kellett, létezik egy közös nyelv, amelyet csak mi értünk. Ezen a saját „nyelven” tudunk fecsegni, kacagni, dolgozni. Ha ez nincs, akkor talán nem is jut eszembe, hogy méltóképp megünnepeljem ezt a jubileumot. Persze nagyot fordult a világ, s míg a nyolcvanas évek elején a népművelés területén munkálkodókat a korosztályi, szakmai tekintély még segítette, ez mára igen kicsinyre zsugorodott. Bár az ilyenfajta tekintélyre sohasem tartottam igényt, ma jóval keményebbnek kell lenni. Nehéz ez, mert sosem voltam hajcsár, ars poeticám szerint ugyanis olyan tevékenységet kellett találnom, amely nemcsak nekem, de másnak is örömöt okoz, s mindez a szeretet légkörében. – Kezdetben tanítványai szinte hetente léphettek fel az ország különböző színpadain, kultúrházaiban. Gondolom, ez kézzelfogható bizonyíték volt tevékenysége igazolására. Mi motiválja ma? – Könnyebb volt akkor, hiszen írtam egy kikérőt, s már indulhattunk is. Ma tanítvá-nyaim közül van, aki dolgozik, a gyerekek amúgy is nehezebben mozdulnak. Nem szervezek már annyi előadást, hiszen a ritkán adódó fellépésekre is bajos összehozni a társulatot. Ez bánatom is. Amúgy pedig dolgozom, ha úgy tetszik, elültettem egy fát, amely évek múltán kinőtt. Most a jubileumkor, úgy érzem, virágzik. – Gyerekdalokat, meséket ír. Bocsoda címen a Magyar Televízióban erről az oldaláról is bemutatkozhatott. A pantomimes netalán nem bír szótlan maradni? – A dalokat indulatból írtam. Amikor harmadik gyerkőcöm az óvodából ugyanazokat a poros, primitív dalokat hozta haza, amelyeket én tanultam, elfogott a méreg. Saját szerzeményeim ennek az indulatnak a szüleményei. A szülőknek és a gyerekeknek egyszerre komponálom őket. A felnőtteknek szól a csattanó, a gyerekek pedig nemcsak énekelhetnek, de el is játszhatják a dalban fogaltakat. Bocsoda címen jelent meg az említett első lemezem, s a másodikra való anyaggal is elkészültem már. – Zárásképp visszakanyarodnék a pantomimhez. Hazai némajátékosokról ritkán olvasni a sajtóban. Ön 1979 óta gondoskodik az utánpótlásról. Létezik egyáltalán magyar pantomimes szakma? – Hogyne. Ugyan igen kevesen vagyunk, s sokunkat a lázas, hideg profizmus mozgat, mégis szívem vágya, hogy ez a parányi, az ellentétektől, szétziláltságtól, gyűlölködéstől gyengített szakma egységes képet mutasson. A visszhangtalanság okán mondhatom, nem sikk ma pantomimesnek lenni. Ha ebben a remélt egységesülésben katalizátor lehetek, már boldog vagyok.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.