Az aranyvonat kincse a magyar nemzeté

A második világháború befejezése után az Amerikai Egyesült Államok a Magyar Nemzeti Bank monetáris aranykészletét visszajuttatta az országnak, majd a hidegháborús éveket követően Jimmy Carter elnök a magyar koronázási ékszereket is átadta az akkori hazai kormánynak. Nem szerencsés tehát az amerikai hadsereget mint zsidó kincseket elrabló hordát fölemlegetni, mivel az 1945 tavaszán Magyarországról útnak indított, csaknem ötven vagonból álló szerelvényt egészen a kirakodásig fegyveres magyar, majd amerikai katonák őrizték, az értékeket pedig leltári bizonylatok alapján vették át – állítja Geönczeöl Gyula, a Magyar Nemzeti Világ Tanács budapesti képviselője.A holokausztvagyon felkutatására létrehozott amerikai elnöki különbizottságot minden bizony-nyal félrevezették, amikor arról tájékoztatták, hogy a második világháború végén Magyarországról Svájcba útnak indított vasúti szerelvény a zsidóktól rabolt kincseket szállított, s azt az amerikai katonák ellopták – nyilatkozta Geönczeöl Gyula. A Magyar Nemzeti Világ Tanács (MNTV) budapesti megbízottja Pallag László kisgazda frakcióvezető-helyettes közvetítésével a közelmúltban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rendelkezésére bocsátotta mindazokat a dokumentumokat, amelyekkel állításukat bizonyítani lehet. Amerikai védelem A hosszú évekig Amerikában élő politikus Kenneth D. Alford amerikai pénzügyi szakember több mint két évtizedes kutatómunkájából készített könyv dokumentumait hozta haza. E könyv alapján bizonyítani szeretnék, hogy a közvélemény előtt aranyvonatként ismert magyarországi vonatszerelvény nem elrabolt kincseket szállított, illetve semmi köze sincs a három úgynevezett Göring-vonathoz, amely valóban a zsidóságtól rabolt kincseket tartalmazta. Geönczeöl Gyula leszögezte: az amerikai hadsereget nem szerencsés azzal vádolni, hogy a zsidóságtól rabolt kincseket ellopta, már csak azért sem, mert fegyveres katonái hónapokig védték az értékeket. Az aktákból kitűnik, hogy amikor Svájcban a magyar szállítmányt kirakodták, s néhány katona betört a raktárakba, alapos nyomozást folytattak annak kiderítésére, hogy ki mit vitt el. Az évek során pedig azokat a kötetnyi dokumentumokat is megőrizték, amelyek az ellopott értékek felkutatását, visszaszerzését rögzítették. Az MNVT úgy látja: a két ország politikusai által folytatandó megfontolt, józan tárgyalásokkal megfelelő kompromisszum születhet. Felidézte a háborút követő pozitív példákat, így a Magyar Nemzeti Bank aranytartalékának, valamint a magyar koronázási ékszereknek a visszaszolgáltatását. Elmondta: az MNVT meggyőződése – s ezt Kenneth D. Alford kutatásai is alátámasztják –, hogy a második világháború végén a szovjet katonák elől menekített vagyon nem zsidó vallású személyek elrabolt kincse, hanem a magyar arisztokrácia, valamint a kormány menekített értéke volt. Ennek bizonyítékaként említette a már korábban visszaszolgáltatott javakat, amelyek szintén a magyar aranyvonattal hagyták el az ország területét. Ezen a csaknem ötven vagonból álló szerelvényen menekítették a magyar kormány nemzeti kincsét, így többek között az MNB monetáris aranykészletét, múzeumi kincseit, néhány jegybank valutatartalékát, a hazai vetőmagminta egy részét, valamint a közép- és nagybirtokosok magánvagyonát, a hazai arisztokrácia féltett kincseit. A magyar államé a vagyon Geönczeöl Gyula szerint azért is téves a holokausztbizottság feltevése, hogy zsidó emberek értékeit vitték ki a vonaton, mivel a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején több, külföldre menekült magyar család is viszszakapta értékei egy részét. Így a dokumentumokból kitűnik, hogy von Csillaghy gróf, Markovits gróf, Forbacht grófnő, valamint rajtuk kívül még harminc nemesi származású család vehette át az amerikai hadsereg közreműködésével az USA menekültügyi szervezetének átadott kincsekből a családi vagyont. Ismert, hogy az akkori körülmények miatt a magyar kormány kötelezte a hazai zsidóságot vagyonának bankokba történő beadására, ami után elismervényeket adott. A szovjet csapatok bejövetele előtt a magyar aranyvonattal szállított értékről pontos leltárt készült, amely a svájci kirakodásig rendelkezésre állt. A nevek alapján ugyan nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy tulajdonosa zsidó vagy nem zsidó vallású, ezért is hangoztatja az MNVT, hogy a vagyont ennyi év után nem egyes emberek tulajdonaként, hanem a magyar állam vagyonaként kell visszaszármaztatni – szögezte le Geönczeöl Gyula. Eltűnt tulajdonosok Az MNVT véleménye szerint, amikor az amerikai menekültekkel foglalkozó szervezet a gondosan raktározott értékeket szétválogatta, s különböző raktárakba külön-külön helyezte el az arany ékszereket, a szőnyegeket, bútorokat, festményeket, prémeket, ezzel lehetetlenné tette a tulajdonosok felkutatását. A kivitt értékeket pedig nem vallási hovatartozás alapján gyűjtötték össze, hanem mint a magyarság nemzeti értékét, az arisztokrácia vagyonát. A tényekhez tartozik az is, hogy 1945–46-ban 60 ládányi, 3,5 tonna súlyú zsidó kegytárgyakat, vallási emléktárgyakat adtak visz-sza a nyugati zsidóságnak, amelyek feltehetően magyarországi zsinagógákból származtak. Ezenkívül 1181 festményt egy Bécs melletti múzeumba szállítottak azzal, hogy az osztrákok juttassák azt vissza a magyaroknak. A festmények talán az egyedüli értékek, amelyeknél ennyi év után is visszakereshető a tulajdonosuk. Ugyancsak idetartozik, hogy a Nyugat, így elsősorban Németország több alkalommal sok száz millió forint értékű jóvátételt fizetett a magyarországi zsidóság számára, amelyet az akkori magyar kormány nem tudni, mire fordított. Mindezek alapján jutott arra a következtetésre az MNVT, hogy a dokumentumok elkallódása miatt a mai áron megközelítőleg négymilliárd dollárnyi érték legyen a magyar népé. Véleményük szerint ugyanis ez egyetemlegesen a magyar nemzetet illeti meg. A világtanács, látva a hazai gazdaság helyzetét, a magyar nép küzdelmét az egészségügy, az oktatás, a szociális felemelkedés terén, felajánlotta az amerikai és magyar kormány közötti közvetítést, hogy egy ésszerű kompromisszummal kimozdítsák a jelenlegi holtpontról az ügyet. Geönczeöl Gyula szerint megfontolt politikával, józan tárgyalásokkal elérhető a siker. A múlt pozitívumai alapján – a koronázási ékszerek, a monetáris aranykészlet és egyéb értékek visszaszolgáltatása – nem lenne szerencsés, ha továbbra is teret engednének azoknak a rágalmaknak, amelyek az amerikai katonákról keringenek. Már csak azért sem, mert a szabálytalan tárolás miatt a korabeli dokumentáció elvesztése ellenére sem tagadta soha az amerikai kormány, hogy Svájcból ezek a kincsek az USA-ba kerültek.