Elefánttrágya és művészet

Emlékeznek arra a trágyakupacra, amelybe Rudolph Giuliani New York-i polgármester lépett bele szeptemberben, a „provokatív” művészet támogatásával kapcsolatban? Le merném fogadni, hogy a brooklyni Szépművészeti Múzeum dolgozói igen.Ahogy őszre fordult az idő, a Szenzáció című művészeti kiállítás is beköltözött Gothambe, és megtelepedett a múzeumban – ahol ezután valami bűzleni kezdett, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A szagok legnagyobbrészt egy fiatal brit művésznek, Cristopher Ofilinek voltak köszönhetők, aki többféle anyaggal szeret dolgozni – olaj, vízfesték, elefánttrágya, ilyesmi. Ofili munkásságának az a darabja, amelyik további, fokozott hajhullást idézett elő Giuliani amúgy is tar fején, egy Szűz Mária-festmény. Egy átlagos adag elefánttrágyán kívül a Madonnát még különböző magazinokból kivágott vaginák dicsfénye is övezi. Ettől nem túlzottan elragadtatva Rudy az egész kiállítást, különösen pedig Ofili munkásságát általában „betegesnek, gusztustalannak és katolikusellenesnek” bélyegezte, megvonva az évi 7,2 millió dolláros támogatást, amelyet a múzeum a várostól kapott. Bár sokan örültek a polgármester döntésének, sokan ellene voltak – leginkább a múzeum ügyvédei. Az egyik fickó, Floyd Abrams véleménye szerint a polgármester intézkedésével „azért büntette a múzeumot, mert múzeum”. Végül is köztudott dolog, hogy a múzeumok általánosan elfogadott jellemzője, hogy fontos vallási személyek képeit trágyával és pornóképekkel övezve aggatják a falra. Nina Gershon kerületi bíró egyetért ezzel, és az ürülékkultúrának nem kell többé elutasítástól tartania. [Múlt] hétfőn Gershon egy negyvenoldalas határozatban nyilvánította ki, hogy Giuliani nem vonhatja meg a támogatást az orcátlan múzeumtól. Határozata hallatán a világ trágyahordói örvendeznek! A latrinatisztítók és székletrajongók hangja hálaadó kórusban száll az ég felé! Íme, közeleg végső megváltásuk! A bölcs és nemes bíróság döntése szerint Giulianinak bizony meg kell nyitnia a pénztárcát, és odaadni a múzeumnak az azt megillető hétmillió dollárt, attól függetlenül, hogy érik-e alattomos támadások a polgármester orrát és vallásos érzékenységét, ha megtekinti a kiállítást. A bíró szerint, ha Giuliani továbbra is Neander-völgyiként viselkedik, súlyosan sérti a múzeumnak az első cikkelyben (az amerikai alkotmány szólásszabadságról rendelkező része) rögzített jogait. Ezt pedig csak nem hagyhatjuk, ugye? Az is lehetséges azonban, hogy a derék polgármesternek egyéb, sokkalta nemesebb indokai voltak a támogatás megvonására. Először és mindenekelőtt gondolnunk kell a rejtett kockázati tényezőre. Az elefánttrágya végzetes lehet. Az 1998-as Darwin-díj nyertese bizonyította ezt a tényt. Mint a díj kurátorai is elmondhatják, Sherry Mueller, a St. Louis Állatkert állatgondozója megfulladt Ethel, az elefánt gyógykezelése közben. A Darwin kurátorai az alábbiak szerint foglalták össze az időszerűtlen, erősen illetlen nevetésre ingerlő tragédiát: Ethel már elég régóta székrekedésben szenvedett, Sherry pedig erős hashajtóval fűszerezett bogyókkal, gyümölcsökkel próbált segíteni rajta. Sherry éppen beöntést készült adni Ethelnek, amikor addigi fáradozásait hirtelen siker koronázta. A bélmozgás ereje Sherryt leverte a lábáról, a fejére zúduló eredménytől pedig elvesztette az eszméletét. Ethel sikeres bélmozgásának eredményeként mázsányi elefánttrágya borította el, és megfulladt. Lehetséges, hogy Giuliani is hallotta ezt a történetet, és a New York-i polgárok életének védelmében hozta korlátozó intézkedéseit. Bár szerintem ez a fajta jóakarat és kedvesség valószínűleg messze felette áll. Giuliani sokkal jobban aggódik a Szűz Mária képén szétkent ürülék ízléstelenségén, mint a New York-iak biztonsága miatt. És hogy sérti a vallásos érzékenységet. És hogy rossz szaga van. A Legfelsőbb Bíróság (a precedensértékű ítéletek alapján működő amerikai joggyakorlatban ez a szerv a magyar Alkotmánybíróságéhoz hasonló feladatot lát el – a szerk.) pártját foghatja Giulianinak. 1998 júniusában a bíróság kimondta, hogy a kormány nem köteles támogatni az olyan művészetet, amelyet kétesnek vagy közízlést sértőnek talál. A közízlésnek megfelelő színvonal Sandra Day O’Connor bírónő bírósági véleménye szerint „nem sérti az első cikkelyben foglaltakat, és nem ellenkezik az alkotmány alapelveivel”. Gershon bíró véleménye szerint ez zagyvaság, a Legfelsőbb Bíróság szerint viszont neki nincs igaza. Ha a művész nem tudja megkülönböztetni a vécét a festővászontól, azt nem a kormánynak kell pénzelnie. Ez az érvelés elég logikusan hangzik. Viszont teljesen hibás is. A fő kérdés itt nem a közízlés. Hanem az adó. Hadd tegyünk fel egy szemtelen kérdést: kinek a 7,2 milliójáról van szó? Bár lehet, hogy a nyilvános politika képviselői sohasem jutnak konszenzusra a trágyával kapcsolatban, azt sem szabad elfelejteniük, hogy honnan származik a rá való pénz – a mi pénztárcánkból. New York-i adófizetők teremtik elő a város költségvetését – többek között olyan átlagemberek, akik sohasem fogják látni a Szenzáció-kiállítást. Nem lehet rákényszeríteni őket, hogy finanszírozzanak egy ilyen kiállítást, ha nem akarják – és a kulcsszó itt a kényszeríteni. Az adófizetők semmivel sem tudnak többet arról, hogy mire költik a pénzt, mint arról, hogy hogyan vonják el tőlük. Ha nem fizetnek, igen hamar a Hotel Vasrácsban találják magukat. Az állam a művészet támogatójának szerepében tetszeleg, pedig egyáltalán nem az, és az adófizetők pénzét lopja el, hogy kikényszeríthesse és megtarthassa ezt a szerepét, ami egyáltalán nem helyénvaló. Itt most nem az alkotmányról van szó, a művészek anélkül is elég kellemetlenek tudnak lenni. Nem a közízlésről van szó, senki nem mondhatja meg, hogy szeressem-e a disznó képeket. Brooklyn igazi problémája az, hogy ki döntse el, mit vehetek én a saját pénzemből: amit akarok, vagy egy rakás elefántkakit. Újraközlés: a WorldNetDaily.Com amerikai internetes újság szíves engedélyével