Felismernénk-e őt?

A közelmúltban az egyik ismeretterjesztő csatornán egy jelenkori messiásokról szóló kisfilmet vetítettek. A legérdekesebb közülük egy oroszországi férfi volt, aki azt állította magáról, hogy ő Jézus, aki ígérete szerint viszszatért közénk. Külseje megtévesztően hasonlatos volt ahhoz, akit Krisztusként festményekről, szobrokról ismerünk. Sőt, még ruházata is korhűre volt szabva, beszédének logikája, szóhasználata mintha az Újtestamentumból csengett volna. Négy-öt követője is akadt, akik a tanítványok példájára mindenhová elkísérték. Amerre járt, sokan hallgatták, így végül – ahogy lenni szokott – az egyik nagy tekintélynek örvendő pópa előtt találta magát. Persze nem egyedül. Néhány védelmezőt kivéve, felajzott, vallásos érzületében sértett tömeg vette körül, egyesek az öklüket rázták, mások gyógyító csodatétel ellenében hitükről biztosították a „messiást”. Csoda nem történt, miután az ügyesen kivágta magát, mondván: „Előbb hinned kellene bennem, csak azután gyógyíthatnálak meg téged.” Végül a pópa vette kezébe az ügyet: felszólította a férfit, hogy mutassa meg stigmáit, mivel hitük szerint Krisztus második eljövetelekor azok jelként és bizonyítékként rajta lesznek. Stigmák, töviskoszorú és lándzsahegy okozta véres sebek nem voltak a férfi testén, ezzel elvesztve minden esélyét önmaga igazolására. Az emberek – nem is csoda – dühvel vegyes elégedettséggel nyugtázták a történteket, és elzavarták. Hasonló esetben bárhol a világon ugyanez történt volna – ami első látásra teljesen érthetőnek és természetesnek tűnik. Később azonban nyomasztó kérdések vetődtek fel bennem, függetlenül attól, hogy a filmben szereplő ember – illetve bárki más, aki hasonlót állít magáról – szélhámos, csaló vagy csak egy-szerűen őrült volt-e. Azon tűnődtem, vajon kétezer év alatt változtunk-e egy szemernyit is azokhoz képest, akik annak idején nem hittek Jézusban és megfeszítették őt? Vajon mi nem ugyanúgy csodát várnánk, ami elkápráztat bennünket, amire akár egy bűvész is képes lenne? És ha azt meg is kapnánk, fölocsúdva nem csalót vagy ördögöt kiál-tanánk, mint ahogyan azt akkor tették? Vajon nem azt akarjuk még mindig, hogy Isten a saját elképzeléseinkhez, vallásunkhoz, hitünkhöz igazodjon, nem pedig mi őhozzá? Nem lehet, hogy mi sem értettünk meg semmit, és a szívünk helyett még mindig a szemünkkel, az értelmünkkel akarunk látni, keresni?