Livingstone226Blair 1-0

Ken Livingstone, a szélsőbaloldali munkáspárti képviselő a miniszterelnök és a pártvezetőség óhaja ellenére rákerült a párt londoni polgármester-jelöltjeinek rövidített névsorára.Könnyen lehet, hogy 2000 májusa az öröm és az üröm hónapja lesz Tony Blair miniszterelnök számára. Tony Blair minden bizonnyal örülni fog negyedik gyermeke születésének, a miniszterelnök örömébe azonban könynyen keserűséget vegyíthet az, hogy Ken Livingstone nyeri el a nagy-londoni polgármesteri tisztséget. Nem lehet eltúlozni az ügy fontosságát Tony Blair és a kormány szempontjából. A miniszterelnöknek az elmúlt néhány nap alatt tett kijelentései arra mutatnak, hogy eltökélt szándéka az utolsókig harcolni Livingstone megválasztása ellen, s hogy ez a harc épp olyan sarkalatos fontosságú Blair és az „Új Munkáspárt” szempontjából, mint az, amelyet azért folytatott, hogy a Munkáspárt száműzze alkotmányából a nevezetes negyedik pontot, amely elkötelezte a pártot az államosítások mellett. Tony Blair és Ken Livingstone párbaja messze túlmegy a személyes ellenszenv, büszkeség, presztízs, makacsság határain. A miniszterelnök számára azt a kérdést veti fel, hogy sikerült-e véglegesen legyőzni a szélsőbaloldalt, a pártnak azt a kedélyesen „bárgyú balnak” nevezett, kommunistáktól, sőt trockistáktől hemzsegő, minden szélsőséges ügyet fölkaroló szárnyát, amely a szó legszorosabb értelmében évekig megválaszthatatlanná tette a Munkáspártot, mert szólamaival nemcsak az individualistákat, a konzervatív szavazókat, a tőkéseket, hanem szinte minden értelmes szavazót elriasztott tőle. A pártnak ez a szárnya, amelynek fő korifeusait Tony Blair Livingstone-ban, Scargillban, a szénbányászok kommunista szakszervezeti vezetőjében és Tony Bennben, a radikális, populista demagógban látta, a múltban nemegyszer olyan vonalat képviselt, amelyet még az egykori szovjet kommunista párt is „baloldali szájtépőnek” nevezett volna, s amely törvénysértő utcai provokációival, a „parlamenten kívüli demokrácia” demagóg jelszavával gondoskodott a toryk uralmának a választópolgárok által szentesített állandósításáról. Ezzel többet ártott a Munkáspártnak, mint a legravaszabb konzervatív taktikusok. Tony Blair most ennek a balszárnynak a feltápászkodását látja Ken Livingstone sikerében. Livingstone sikere abban áll, hogy a kifejezetten ellene emelt első akadályon sikerült átjutnia, amikor rákerült a rövidített jelöltlistára. A jelölteket szűrő bizottság napokig rágódott a problémán, két alkalommal is hosszú órákon át faggatta a politikust, de végül úgy döntött, hogy indulhat a másik három jelölttel együtt. A következő állomás a jelölő testület lesz, amelynek négyük közül kell kiválasztani a kormánypárt hivatalos jelöltjét. Ennek a jelölőtestületnek egyharmada nagy-londoni választókerületeket az Alsóházban illetve az Európai Parlamentben képviselő politikusokból, valamint a nagy-londoni önkormányzatok választásain induló munkáspárti jelöltekből áll, másik harmada a szakszervezetekből, a harmadik harmad pedig a párt nagy-londoni alapszervezeteiből. Ha ez a testület Ken Livingstone-t jelöli a nagy-londoni polgármesteri tisztségre, akkor a kormány abba a helyzetbe kerül, hogy a májusi választáson vagy támogatja saját legveszedelmesebb ellenfelét, vagy megszegi a másoktól megkövetelt pártfegyelmet, és megvonja támogatását saját pártjának hivatalos jelöltjétől. Ezért félő, hogy a május a keserűség hónapja is lesz Tony Blair számára.