Mai magyar zeneszerző művéből adtak valamelyik este a rádióban. Én egy kicsit késve, a darab közben kapcsoltam be a készüléket, akkor sem találtam meg mindjárt a csatornát, tekergettem összevissza a gombot, de csak mindenféle robaj meg csörömpölés hallatszott kifelé, mint amikor az üvegvisszaváltó raktárában a villanytargonca fölborítja a kólásrekeszeket. Talán még ma is ott babrálnám az állomáskereső gombot, ha közben rám nem szól az asszony, hogy álljak már le, réges-rég a Bartókon vagyok, ha nem venném észre. És tényleg így volt, mert nemsokára mondta is a szpíker, hogy itt a Bartók rádió, a nyitányt hallottuk ennek és ennek a kortárs zeneszerzőnek a darabjából, hamarosan folytatjuk. És tényleg folytatták. Innét kezdve valami vízzubogásféle hang jött ki a készülékből, amit csak néha-néha tört meg egy hosszabb meg egy rövidebb gurgulázó sikoly valahonnét a sztratoszférából. A felvonás végén meg persze visszajött a nyitányban már hallott alapmotívum, a figyelmetlen targoncakezelő a rekeszekkel. Ültünk az asszonnyal a készülék előtt, ő ijedten belém kapaszkodott, ahogyan csak az asszonyok tudnak férjükbe kapaszkodni szőnyegbombázás vagy természeti katasztrófa idején. Akkor én gyengéden magamhoz szorítottam, s mert mondanom kellett valamit, azt mondtam: „Nyugi, mindjárt vége!” De mert még nem volt vége (egész estét betöltő darabot írt a mai magyar zeneszerző), hozzátettem: a zenének mindig híven kell tükröznie a kort, amelyben íródott. Aztán még hosszan szorítottuk egymást, reménykedve egy szebb, boldogabb világban.
origo.hu
„Hasznos h*lyék” lettek Magyar Péterék?
