Szerbia és a lőporos hordó

Bozay Gergely
1999. 11. 28. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A NATO koszovói akciója után sokan gondolták azt, hogy ez előidézi a milosevicsi rendszer bukását, ám az utóbbi hónapokban leginkább csak ellenzéki tüntetésekre futotta Szerbiában. Az is jól látszik, hogy az ellenzéki pártok megosztottak, igazából csak abban értenek egyet, hogy Milosevicset jó lenne megbuktatni, azonban a jövőt illetően már nincs egységes elképzelésük. A mostani helyzetben alighanem egyes nyugati politikusok fejében is megfordul, elérte-e célját a NATO a légicsapásokkal, és nem lett volna-e mégiscsak célszerűbb egy nagy katonai offenzíva, mely végső soron elvezetett volna a mostani jugoszláv politikai rendszer bukásához. Persze ugyanez a helyzet a Közel-Keleten is, ahol az Öböl-háború idején megelégedtek Kuvait felszabadításával, és nem törekedtek Szaddám Husszein eltávolítására. Ugyanakkor felmerül a kérdés, meddig mehet el a NATO, egy konfliktus esetén hol vannak a határok, meg lehet, illetve meg szabad-e dönteni egy diktatórikus rendszert. Nyilvánvalóan megoszlanak a vélemények, mint ahogy a NATO szerepét is sokan sokféleképpen ítélik meg. Magyarország számára teljesen más volt a tét az Öböl-háború és a jugoszláv válság idején. Természetesen utóbbi jóval nehezebb helyzetbe hozta a magyar külpolitikát, hiszen szomszédos országról van szó, ahol jelentős számú magyar kisebbség él. A vajdasági magyarok helyzetében viszont csak akkor következhet be valamilyen javulás, ha Belgrádban nem Milosevics az úr. Addig tulajdonképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak. A több éve húzódó délszláv háborúk sorozatának az egyik legfőbb vesztesei, elég, ha a Vajdaságba irányuló szerb betelepítésre gondolunk, és hogy a háborúk miatt sokan Magyarország felé vették az irányt, visszatérésük kétséges. A NATO akciója abban az értelemben sikeres volt, hogy Koszovóba visszatérhettek az albán menekültek, és gyakorlatilag jelentős önállóságot sikerült kiharcolniuk, még ha óriási véráldozatokra is került sor. Úgy tűnik, a nyugati politikusok megelégedtek a vérontás megállításával, azonban nem rendelkeznek a térség békéjét hosszú távon biztosító koncepcióval. Továbbra is benne van a pakliban, hogy a Balkánon újból kiújulnak a harcok, főleg a kisebbik jugoszláv tagköztársaság, Montenegró vagy Macedónia jöhet szóba. Milosevics hatalmon maradásához esetleg éppen egy újabb konfliktus kirobbanása szükséges, ráadásul a montenegróiak nagyobb önállóságot, Szerbiával való egyenrangúságot szeretnének. A belgrádi vezetés számára várhatóan egyre nagyobb gondot okoz majd a gazdasági összeomlás elkerülése, egyáltalán: a minimális életszínvonal biztosítása a jugoszláv állampolgároknak. Azoknak a jugoszláv állampolgároknak, akik a hetvenes-nyolcvanas években a többi szocialista országhoz képest meglehetősen jól éltek. Úgy tűnik, a milosevicsi rendszer egyre inkább egy lőporos hordó tetején húzza meg magát. A kilencvenes évek elején, Jugoszlávia szétesésekor Szerbia nem véletlenül akarta megakadályozni Szlovénia és Horvátország függetlenségét, mert a két legfejlettebb jugoszláv tagköztársaság többletbevételeit az elmaradottabbak „felzárkóztatására” fordították. Milosevics a közvéleményt azonban nem ezzel állította maga mellé, hanem a nacionalista húrok megpendítésével, a Horvátországban és Boszniában élő szerb testvérek iránti szimpátiával. A koszovói harcok után a béke beköszöntével azonban a többség már a mindennapi gondokkal szembesül, és talán felmerül a kérdés, miért, avagy kiért kellett ezeket az áldozatokat meghozni?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.