Kolima rabszolgája

Dr. Bien György Zoltánt 1945-ben, 16 és fél évesen hurcolta el Magyarországról az NKVD, egyetlen „bűne” az volt, hogy egy kisrádiót találtak nála. Több mint nyolc évet töltött különböző szovjet lágerekben, csak 1955-ben térhetett haza. Az egykori rab szerint teljesen természetes, hogy akinek a szeme előtt elgázosították apját, anyját, gyermekét, az a náci haláltáborokat véli a legborzasztóbbnak, míg akinek hozzátartozói Kolima lágereiben pusztultak el, azok az utóbbit tartják egyedinek.Születési adatait a szovjet hatóságok meghamisították, hogy nagykorúnak tüntethessék fel, s bár 1991-ben hivatalosan is rehabilitálták, a végzés nem tér ki arra, hogy kiskorúként érte az amúgy is törvénytelen deportálás. Édesapjával, a jó nevű zsidó orvossal együtt vitték el, vele a nélkülözés, a betegség még 1946-ban végzett az odeszszai börtönben.Bien György tíz év alatt 27 lágerben fordult meg a Szovjetunióban. – Először is, a rossz közlekedési viszonyok következtében sokszor egy évig is eltartott, míg az embert eljuttatták abba a táborba, mondjuk Kolimára, amelyet végleges helyéül szántak. Másrészt a rabtartók nem akarták, hogy túlságosan összetartó közösségek alakuljanak ki, ezért nagyszámú köztörvényessel, valamint gyakori költöztetéssel operáltak – mondja az egykori rab. Persze ezt a költöztetést úgy kell elképzelni, hogy a foglyokat embertelen körülmények között, napokig élelem és víz nélkül, marhavagonokban, akár mínusz negyven fokban vagy harmincfokos hőségben utaztatták.A táborlakók azonban nem a borzalmas körülmények, hanem a köztörvényesek miatt szenvedtek a legtöbbet. Oroszul blotnojoknak hívták őket, sokuk már a lágerekben született, fogalmuk sem volt a kinti életről. – Ők többnyire nem dolgoztak, hanem a politikai foglyokat terrorizálták, részt követeltek élelmiszeradagjukból, csicskásnak használták őket – emlékszik vissza a szörnyűségekre Bien György. A blotnojoknak nem volt tanácsos ellentmondani, mert hamar végeztek azzal, aki nem hódolt be nekik. A vezetőség őket használta fel, hogy minden szervezkedést csírájában elfojtson, megfélemlítse a rabokat. – A politikaiak közt is akadtak persze kollaboránsok, de hát ez valamelyest érthető emberi magatartás, hiszen a túlélés volt az egyetlen cél – mondja Kolima hajdan volt rabszolgája.Bien György az Elveszett évek című könyvében szerepel egy adat, amely szerint a Gulág-rendszer fenntartását körülbelül tízmillió őr biztosította. A félelmetes szám alapján szinte úgy tűnik, hogy majdnem annyi őr volt, mint rab. – Ez Rózsás János, egykori rabtársam közlése, nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, de az biztos, hogy mivel több ezer tábor működött Szovjetunió-szerte, hatalmas apparátust igényelt ezek fenntartása – adja meg állítása magyarázatát a szerző, aki szerint képtelenség volt megszökni a táborokból. A lágerek ugyanis olyan földrajzi környezetben voltak, hogy ez egyszerűen lehetetlen volt, maga Bien sem hallott olyan esetről, hogy valaki túlélte volna a szökést. – Három-négy napig esetleg ki lehetett húzni a tajgában vagy a tundrán, de azután a hó, a hideg, az éhség, a betegség akkor is végzett az illetővel, ha kicsúszott az őrség látóköréből. Megjegyzem, hogy néha a lakosság is segédkezett a szökevények elfogásában – teszi hozzá Bien.A Gulág-rendszer egyben szerves része volt a szovjet tervgazdaságnak, hiszen ingyen munkaerőt – rabszolga-munkaerőt – biztosított, az emberanyag pedig gyakorlatilag kimeríthetetlen volt, így egy-egy élet nem sokat számított. – Milliók, mint a hangyák, előbb-utóbb tudnak építeni valamit, még ha közben el is pusztulnak – fogalmazott az egykori rab, aki úgy véli, hogy nem lehet rangsort felállítani a különböző népirtások, így például Auschwitz és Kolima között. – Akik ilyen kijelentéseket tesznek, általában egyik rendszert sem szenvedték meg, nem voltak sem Szibériában, sem Auschwitzban. Teljesen természetes, hogy akinek a szeme előtt elgázosították apját, anyját, gyermekét, az a náci haláltáborokat tartja a legborzasztóbbnak, míg akinek hozzátartozói Kolima lágereiben pusztultak el, azok az utóbbit vélik egyedinek. Érthető, hogy az ilyen tapasztalatok következtében az érintettek nem lehetnek semlegesek. Hogy a kommunisták húszmillió embert öltek meg, a nácik hatmilliót, ezen nem érdemes vitatkozni, az emberiség két legsötétebb rendszeréről, legszörnyűbb tragédiájáról van szó, aminek nem szabadott volna megtörténnie – vélekedik a Gulágot megjárt Bien György.Magyarországon nemritkán olvasni – főként baloldali lapokban – olyan vélekedéseket, hogy a szovjet lágerrendszer „demokratikusabb” volt Auschwitznál, hiszen nem faji-nemzeti alapon szelektált. Annak ellenére, hogy ma már tudjuk, hogy sor került egész népek, közösségek – például tatárok, csecsenek, kisebb finnugor népek – teljes deportálására a nácikkal való kollaboráció vádjával. Ezekben az esetekben kollektíven büntettek mindenkit; tehát az asszonyokat, gyerekeket is vagonokba rakták, és közülük sem sokan tértek vissza.- Kétségtelen, hogy az üldöztetés „szokásos” vonala mellett a második világháborút követően voltak ilyen események is. Tudok arról, hogy több százezer baltikumit, észtet, lettet, litvánt is kitelepítettek ilyen címen. De az is igaz, hogy ezek közül nem mindenkit zártak lágerekbe, hanem egy részüket egyszerűen tartós letelepülésre kényszerítették a Távol-Kelet különböző pontjain – számol be élményei alapján a deportálások tényéről Bien György.Az orosz nemzet létszámánál fogva a legtöbb fogoly értelemszerűen orosz volt, de emellett a világ többtucatnyi nációja fellelhető volt a táborokban. Nagyon sok ukrán, kaukázusi, csecsen, azután baltiak, és persze az oroszok által elfoglalt vagy legyőzött államok hadifoglyai, köztük körülbelül százezer magyar is a Gulágra került. – Közülük tudomásom szerint legfeljebb két-háromezren tértek vissza – állítja Bien. Sok zsidó származású is volt Kolimán, a Gulág nem tett különbséget nemzetiség szerint. – Sőt az elvtársak egymást is üldözték, számomra megdöbbentő volt, hogy a Kolimára hurcolt kommunisták közül – az átélt szenvedések ellenére – sokan kommunisták maradtak, széles körben osztották azt a hiedelmet, hogy Sztálin elvtárs nem tud arról, ami ott folyik.A volt Gulág-fogoly az ott látott tengernyi szenvedés tükrében indokoltnak tartaná a felelősségre vonást. – Mindenesetre megnehezíti a dolgot, hogy ma már nagyon kevesen élnek közülük. Az nagy hiba és mulasztás, amit nehéz jóvá tenni, hogy eddig nem történt ez irányú lépés. Arra mindenképpen szükség van, hogy a következő generációk – akár az oktatáson keresztül – hitelesen megismerkedjenek ezzel a korszakkal – vélekedik Bien György.