A szent király csontjai

A keresztény ereklyetisztelet az ókeresztény korban, az ősegyház első évszázadaiban alakult ki, szorosan kötődik a vértanúk tiszteletéhez. Magyarországon az Árpád-házi szentek kultuszához kapcsolódva terjedt el. Az István király alakjához kapcsolódó legendákat Könyves Kálmán (1095-1116) uralkodása alatt szerkesztette egységes életrajzzá Hartvik püspök. A Hartvik-legendát az egész középkor folyamán nagy tisztelet övezte, munkája irányt szabott az István alakja körül kibontakozó hazai és külföldi kultusznak, amely szentté avatása után teljesedett ki, és ereklyéinek különleges megbecsülést szerzett Európában. Szent István ereklyéi azonban nemcsak a katolikus egyház szakrális tárgyai, hanem magyar nemzeti jelképek is. A közelmúltban a millennium alkalmából egyházdiplomáciai tárgyalások kezdődtek Szent István Dubrovnikban őrzött fejereklyéjének hazahozataláról.István 1083-ban történt szentté avatását László király (1077-1095), az általa megvakíttatott Vazul leszármazottja kezdeményezte. István halála után 45 évvel a pápa elrendelte, hogy „mindazoknak a testét felemeljék”, akik Pannóniát keresztény hitre térítették. László háromnapos böjtöt rendelt el, hogy Isten mutassa meg a csodajeleket.„... bár (István) szent testét három napig teljes erőből próbálták felemelni, semmi módon nem lehetett helyéből kimozdítani. Ebben az időben ugyanis az elkövetett vétségek miatt László király és unokatestvére, Salamon között súlyos viszálykodás támadt, melynek folytán Salamont fogságba ejtve börtönben tartották.” – írja Hartvik, aki valószínűleg maga is jelen volt az eseményeken. Amikor a test felemelésével hiába próbálkoztak, Karitász, a bakonysomlyói szent életű apáca értesítette a királyt az égi kinyilatkoztatásról: amíg Salamont fogságban tartják, nem tudják megmozdítani a szent király maradványait.László szabadon engedte Salamont, és ismét elrendelte a háromnapos böjtöt. „Mikor harmadnapon a szent maradványok átviteléhez kezdtek, oly könnyedén emelték fel a koporsóra nehezedő hatalmas követ, mintha súlya se lett volna.... Krisztus nyomban meglátogatta népét, és mennyei csodajelek árasztották el a szentegyház térségét... a csonkák kiegészülnek, az inaszakadtak meggyógyulnak.” – számol be Hartvik a csodákról. A sírkő elmozdításakor a legenda szerint maga László is jelen volt, és „határtalan örömében sírva fakadt” látva egy hétéves fiú csodálatos gyógyulását.Öt nap múlva „elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig” – írja Hartvik. István sírjának leírásából kiderül, hogy szentté avatása előtt legalább egyszer áthelyezték maradványait: a templom közepén álló márványszarkofágból a padozat alatti kriptasírba került a koporsó. Talán itt keresendő a magyarázat a legjelentősebb István-ereklye, a Szent Jobb történeténetének homályos pontjaival kapcsolatban.A Hartvik-legenda így ír a koporsó felnyitásáról: „...színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel, benne mint olvasztott balzsam nyugodtak a drága csontok, ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, mely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyűrűt. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt a helyére, és töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a vizet visszaöntötték a helyére, de a visszazúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülőanyjának, az Örök Szűz Máriának oltárához visszatértek.”Az ereklyék útjaA középkor folyamán az ereklyék jelentették egy-egy kultuszhely legfőbb vonzerejét. Ezért hamar megindult „aprózódásuk”: István ereklyéit eleinte székesfehérváron őrizték, azután egyre több darabját osztották szét az igénylők között. Az elajándékozott maradványokról sok esetben újabb részeket választottak le, és ezeket továbbadták. Ezért igen nehéz rekonstruálni egy-egy ereklye történetét, vándorlási útvonalát. Problémát jelent az eredetiség megállapítása is, hiszen az ereklyék nagy értéket képviseltek, hamar megkezdődött iparszerű hamisításuk is. Ezt megelőzendő, Róma elrendelte, hogy minden ereklyét hitelességüket bizonyító egyházi tanúsítványnyal kell ellátni. Magyar Zoltán Szent István a magyar kultúrtörténetben című munkája szerint a középkorban a legtöbb magyar székesegyháznak volt Szent István-ereklyéje.Az ereklyék közül kezdettől fogva kiemelt szakrális szerepet tulajdonítottak a Szent Jobbnak, az Aranybullában (1222) tiszteletét – egyedüállóan – törvénybe is iktatták. A Szent Jobb megtalálását számos talány övezi. A Hartvik-legenda is ellentmondásosan beszéli el történetét. Hartvik leírja, hogy István sírjának felbontása után hiába keresik a király jobb kezén hordott gyűrűjét. Egy Mercurius nevű szerzetest – aki a bazilika kincstárnoka – László erélyesen elküld a sírtól, nehogy „eltűnjön” valami. A bánkódó szerzetes előtt megjelenik az Úr angyala, és átadja neki István ép jobb karját, a csodás gyűrűvel, fehér gyolcsba takarva. A legenda szerint Mercurius elrejtette az ereklyét az általa igazgatott Berettyó menti monostorban. Amikor eljött az égi küldött által meghatározott idő, értesítette a királyt az ereklye hollétéről.Lehetséges, hogy az István halálát követő zűrzavaros időkben helyezték biztonságba maradványait a templom padozata alatti kriptasírban, és ekkor választották le jobb karját is, amit azután a káptalan kincstárában őriztek. A legendából kiderül: István szentté avatásakor már nem volt a székesfehérvári egyház tulajdonában az ereklye, a Szent Jobbot valószínűleg ellopták, hollétéről senki sem tudott. László király a Mercurius bihari egyházában egy évvel később megtalált ereklyét nem vitette vissza Székesfehérvárra, hanem őrizetére ott apátságot alapított, és utasította Álmos herceget, hogy építsen kőből méltó hajlékot a Szent Jobb számára. A kőtemplom 1098-ban készült el, és körülötte Szentjobb – ma Siniob – néven mezőváros fejlődött ki.Nagy Lajos király a magyar-lengyel perszonálunió létrejötte után, az 1370-es években István karereklyéjének felső részét leválaszttatta, és Lengyelországba küldte, a szimbolikus gesztussal mintegy megpecsételve a két ország közös királyságát. Az ereklyét Lembergben őrizték. A Szent Jobb alkari részét pedig valószínűleg Zsigmond ajándékozta V. Albert habsburg hercegnek, miután Albert 1421-ben házasságot kötött Zsigmond Erzsébet nevű lányával. Az alkart Bécsben helyezték el. A megmaradt kézfejet ezután Szentjobb-ból visszavitték Székesfehérvárra, ahol a Szent Jobb kultusza ismét virágzásnak indult.Az ereklye a város elfoglalása után 1543-ban a törökök kezébe jutott. Kiemelték értékes nemesfém tartójából, de nem pusztították el, így – a híradá-sok szerint – keresztény kereskedők visszavásárolták a törököktől, és Raguzában a domonkos kolostorba vitték, ahol szintén erős kultusz szövődött köré. Az 1760-as években Mária Terézia sikeres diplomáciai lépéseket tett a Szent Jobb visszaszerzésére. 1771-ben vette át az ereklyét a raguzai küldöttségtől, és személyesen intézkedett hazahozataláról. A Szent Jobbot hatalmas pompával szállították a budai vár Zsigmond-kápolnájába. Mária Terézia uralkodása idején bontakozott ki az augusztus huszadikai ünnepi körmenetek szokásrendje is. Az eseményt 1945-ig a budai várban rendezték meg.Menekülés RaguzábaA Szent Jobb mellett különleges megbecsülés övezte – hasonlóan Szent László fejereklyéihez – István fejereklyéit. Koponyacsontjának egy darabját őrzik Székesfehérváron. Az ereklyét hitelesnek tekinti a tudomány és az egyház, azonban közel ezeréves történetében vannak ismeretlen időszakok.I. István királyt Székesfehérváron temették el, 1083-ban történt szentté avatása után fejereklyéje – ellentétben a Szent Jobb-bal – egész biztosan a társaskáptalan tulajdona volt. Mó-zessy Gergely püspöki levéltáros tájékoztatása szerint további sorsáról többféle elképzelés létezik. Egyes feltételezések szerint a tatárjárás idején Raguzába, a domonkos kolostorba menekítették. A tatárjárás után a fejereklye vagy annak egy része visszakerült Székesfehérvárra, a dokumentumok szerint I. Ulászló megkoronázásakor 1440-ben a társaskáptalan tulajdonában volt egy Szent István-fejereklye.A leginkább elfogadott álláspont az, hogy – a Szent Jobbhoz hasonlóan – az ereklyét a török támadások idején 1531-ben vitték Raguzába. Onnan valószínűleg Bécsbe, majd Pozsonyba került. A dokumentumok szerint 1769-ben a raguzai koponyatető egy kisebb darabja a habsburg császári család tulajdona lett. 1778-ban Mária Terézia adományozta az újonnan épített székesfehérvári püspöki székesegyháznak. Az ereklyét nagy pompával szállították haza Bécsből, új ezüst hermábam helyezték el, amelyet a neves bécsi ötvös, Würth készített 1777-ben. Az előző – 1770 körül készített – nagyméretű ereklyetartót jelenleg is a székesfehérvári püspöki kincstárban őrzik.Esztergomés EurópaAz esztergomi bazilika főszékesegyházában található Szent István egy bordatöredéke, amely a dokumentumok szerint a XIV. századtól az érsekség tulajdona. A kalocsai érsekség szintén őriz egy kisebb István-ereklyét, amely a török hódoltság után került a birtokukba. A kisméretű nyakba akasztható közös ereklyetartóban Szent István, Szent Imre, és Szent Gellért egy-egy csontszilánkja található. Pannonhalmán már a legkorábbi időkben is lehetett Szent István-fejereklye, de létéről csak a XVI. századi okmányok tesznek említést először. Magyarországon több kisebb István-ereklyét is őriznek: a fejér megyei Velence plébániáján található egy csontszilánk, Somogy-szilen egy gombostű nagyságú csontereklyét őriznek. A Nemzeti Múzeum szintén őriz kisebb relikviákat.A legjelentősebb külföldi Szent István-ereklyék közé tartozik a lembergi és a bécsi karereklye. A raguzai székesegyház kincstárában található Szent István király állkapcsának egy csontja, amit valószínűleg Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné adományozott az egyháznak. Az ereklyét egy XIV. századi aranyozott ezüstszelencében őrzik, amelyet István ezüstszobra díszít.