Horváth Gyula, Jászai-díjas, érdemes művész, komédiás – olvassuk a névjegyén. Reá tényleg illik a színművészet szimbolikus, sírós-nevetős maszkja. Sikereitől soha el nem bízza magát, és a sorscsapásokat is homéri derűvel viseli el. Játszott a Jókai Színházban, a szolnoki Szigligeti Színházban, a József Attilában, a miskolci Nemzetiben, a Vidám Színpadon. Filmes, tévés szerepek: Dandin György, Egy pikoló világos, Meztelen diplomata, A tizedes meg a többiek, Aranykesztyű lovagjai, VII. Olivér. Mindemellett csodálatosan szavalja könyv nélkül a magyar irodalom legszebb költeményeit. Jaj, ne folytassa! – nevet, amikor végigvezet lakásán. Szerepekről ne essék több szó! Inkább csak mesélgetek.
- Ugyanis elkezdtem papírra vetni az önéletrajzomat, hol van benne gyönyöröm, hol nincs. Borzasztóan életszerető ember vagyok. Egyik legjobb barátom, Kiss Sándor szobrász, aki a Somló-hegyen azt a gyönyörű feszületet készítette, úgy fogalmazott: Gyula, te vagy az utolsó reneszánsz magyar úr. Az életemben annyi keserűség jött össze, hogy ha őszintén meg akarok írni, csak kedvvel tehetem. Így néha ki kell járni Velencére, ott a feleségemmel kertészkedünk, no persze, főleg ő. Egy kicsit felüdülök, aztán megint megírok vagy húsz oldalt. Este pedig dühöngök a televízió előtt. Azon, hogy a magyar nyelvet mennyire tönkretették. Már nem azt hallom, hogy édesanyám, hanem „mamííí”. Amikor börtönben voltam, az ÁVÓ-n legalább magyarul közölték velem, miután félig agyonvertek: nem visszapofázni.
- Elmeséli miért és mikor került börtönbe?
- Én már akkor börtönben voltam, amikor az még szégyen volt, 1949-ben. Szombaton volt az érettségi bankett, szerdán reggel már a szombathelyi ávó-n püföltek. Ugyanis édesanyám, akit ötéves korom óta nem láttam, osztrák, apám pedig Salzburgban volt amerikai fogságban. Azután ott is maradt, elváltak. Engem a történelem Karcagra sodort a nagyapámhoz, ott is érettségiztem. A banketten az igazgató közölte, hogy én Magyarországon se egyetemre, se főiskolára nem mehetek, mert „nyugatosnak” számítok. Mindenképpen tovább szerettem volna tanulni. Lesz, ami lesz, átszököm édesanyámhoz Bécsbe, határoztam el. Elfogtak a határon. Egy évig ültem.
- Hogyan vették föl mégis a főiskolára?
- Véletlenül. Kiengedtek a sittről, de még segédmunkásnak sem kellettem sehol. Kilenc hónapig a Nyugati pályaudvar restijében voltam hordár. Ott is aludtam minden éjjel egy padon. Szegény karcagi nagyapámnak egykori katonatársa volt a portás. Vigyázott rám, nem is bántott senki sem, amíg ott dekkoltam. Nappal a nyíregyházi vonatnál vártam a parasztcsaládokat, elkalauzoltam őket, vittem a csomagjukat. Öt fuvarból már megvolt az aznapi élelem. S amilyen hülye természetem van, az egészen csak röhögtem. Élveztem, addig, amíg ért egy olyan megalázó élmény, amit senkinek nem kívánok. Hajnalban kijöttem a „szállásomról”, kivettem a zsebemből egy jó hosszú csikket. Egyszer csak jön egy úr, gyönyörű duplasoros öltönyben, félig kigombolt elegáns télikabátban. Angol kalap, kesztyű, finom bőrönd, és cigarettázik. Hozzálépek: ne haragudjon, adjon egy kis tüzet. A fickó levette a kesztyűjét, betette a táskába, kivette a zsebéből a gyufát, meggyújtotta, majd elfújta. Felmutatta a megpörkölt szálat. „Na látja, fiam, ilyet kell venni”. És nem adott tüzet. Ez volt megaláztatásaim teteje, később is voltak csőstül hasonló élményeim, de azokat már nagy bölcsen, nevetve tűrtem el. Elhatároztam, hogy vége a trógerkedésnek. Hirtelen sugallat hatására bementem a színművészeti főiskolára, s ott találtam egy Vaskóné nevű tanulmányi titkárt. – Kérem szépen, szeretnék színész lenni. Mit kell ezért tennem? – Semmit, kitölt egy űrlapot, s délután háromkor visszajön felvételi vizsgára. A pályaudvari klozetban megmosakodtam, s már is siethettem felvételizni.
- Önnek mindig is kulcskérdés volt: magyarnak lenni!
- Magyarnak lenni igazságtalan helyzet és mégis a világ legcsodálatosabb dolga. Mi értelme van Magyarországon annak, hogy karrier? Sorolhatnék zseniális színészeket, párjuk nincs a világon, de már Romániában is alig ismerik őket. Tamási Áron, a világ legnagyobb írója és ki tudja Európában, hogy létezik? Itt is csak a legmagyarabb szívekben él. Hála Istennek és a zseniális karcagi tanáraimnak, én tudom, ki vagyok. Kik vagyunk. Engem, aki ötéves koromig Bécsben éltem, megtanítottak először helyesen magyarul beszélni, magyarul gondolkodni, magyar lelket elemezni. Magyarnak lenni! Milyen alapon drukkoljak én a globalizmusnak, ami nem akar semmi mást, csak hogy mindenkit egyformára esztergáljon? Hogy jön bárki is külföldön ahhoz, hogy meghatározza: Magyarországon mennyi legyen az átlagfizetés? Milyen alapon akarják elvenni a hitet akár a kis magyar embertől, akár a nagytól? Az ember azért született e világra, hogy szeressen. A kisgyermek első mozdulatával átöleli az anyja nyakát, másodjára odadörzsöli a kis arcát az anyja arcához, a melléhez. Harmadjára kinyitja a száját, és enni kér. Aztán ahogy az értelme lassan kezd kihegyesedni, a félresikerült társadalom gyűlöletre neveli. Nem az embereket, hanem az izmusokat kell gyűlölni. Legfőképpen a kommunizmust.
- Az ön előadóestjei legendásak. Ady, József Attila, a nemrégiben meghalt Obersovszky Oby Gyula költeményeit nem szavalja, hanem életre kelti. Nagyobb nyilvánosság előtt mégis ritkán halljuk.
- Mert engem nem engednek szóhoz jutni. Pedig Nádasdy Kálmán arra tanított: egy mondatot is úgy kell átadni a nézőnek, hogy eljusson hozzá a költő gondolata. Hogy mi bajuk van velem azoknak, akik a kultúrát még ma is ízlésterror alatt tartják? Csurka Pista évfolyamtársam volt. Nagyon jó barátok voltunk és vagyunk ma is. 1994 nyaráig még volt egy állandó szerepem a Szomszédok című televíziós szappanoperában. Ama baljósan végződött választási időszakban Csurka István rendezvényein szavaltam verseket a Hősök terén, Szentesen, Debrecenben. A híradóban többször is mutattak bennünket együtt. Nos, nyár végére kiraktak a Szomszédokból. Azóta járok fellépni – vidékre, Budapestre. Ha hívnak, megyek. Ha megkérdezik, mennyi a tiszteletdíj, azt mondom, ha van pénzetek, adtok, ha nincs, elég ha megkínáltok egy karéj kenyérrel, szalonnával és lila hagymával. Nos, az egyik előadóestemről tíz kiló gyönyörű füstölt szalonnával és harminc friss falusi tojással tértem haza a feleségemhez, és boldogok voltunk.
