2002. február 6-án a német-magyar együttműködési és partnerségi szerződés aláírásának 10. évfordulója alkalmából a Bundestag elé terjesztett határozati javaslat vitájában a felszólaló képviselők meleg hangon dicsérték Magyarország érdemeit és európaiságát. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mind az öt frakció felszólalói méltatták az Európai Unióba igyekvő Magyarország eddig mutatott teljesítményét, amelynek révén az ország joggal áll a tagjelöltek élén, s amit a bővítés következő fordulójában figyelembe kell majd venni. Ugyanakkor elhangzott néhány kritikus megjegyzés is.
Reinhard Schorlemer CDU képviselő szeint: Budapest nem pihenhet a babérjain, mert a csatlakozási tárgyalásokon akad még néhány „problematikus terület”. Utóbbiak közé sorolta a mezőgazdasági politika egyes kérdéseit, a közlekedési jog adaptációját, valamint az energiaszektor liberalizálását. Helmut Lippelt a Zöldek képviselőjét a történelmi tapasztalatok fényében rendkívül veszélyesnek tartotta a népnemzeti kártya (völkische Karte) kijátszását, akkor is, ha erre csak a választási hadjárat keretében kerül sor.
Ahhoz, hogy a helyiértékén tudjuk kezelni a Bundestagban elhangzott felszólalásokat, szükséges néhány tényt előrebocsátani. Ami talán azokat a körülményeket is érthetővé teszi, hol kell a magyar külpolitikának tevékenykednie.
A kétoldalú kapcsolatok kiválóak, s azokat nem terhelik történelmi sérelmek, így a szónokok nem teszik patikamérlegre szavaikat, mivel nem kell attól tartaniuk, hogy egy hibásnak tartott megjegyzésük, nyilt kritikájuk azonnal hivatalos tiltakozást vált ki. Miként az intervenció már más relációban egy rossz hangsúly okán az elüldözöttek – páldául a Szudéta-németek szövetsége részéről – azonnal megtörténne, vagy netán egy óvatlan megjegyzésért valamelyik szónok fejét követelné egyik másik a II. világháborús áldozatokat képviselő ország, vagy szervezet. Ezért a két ország viszonyában egy határozati javaslat vitája is sokkal inkább az érdemi párbeszéd fóruma, mint pusztán protokolláris rendezvény.
A jogos figyelmeztetéseken túl Magyarország EU felkészülésével kapcsolatban több oka is lehetett az ülésen elhangzott kritikáknak. Egyrészt, Berlin tart attól, hogy miként az Prága esetében megtörtént, egy önmaga teljesítményétől eltelt tagjelölt most a csatlakozási tárgyalások legnehezebb szakaszában lelassíthatja a felkészülésének tempóját. Másrészt Németország Varsót mindenképpen szeretné a bővítés első körében tudni, így Budapest ütemes haladása a bővítési tárgyalásokon még világosabbá teszi Lengyelország lemaradását. S hogy az érdemek szerinti felvétel fikciója fenntartható legyek, ezért a leginkább előreszaladt ország felkészültségében is kell némi hibát találni.
A gyors lengyel EU felvétel mögött Berlin azon megfontolása is nyugszik, hogy a jelenlegi drága és főként a francia érdekeket szolgáló agrártámogatási rendszert végleg ellehetetlenítse. Hiszen ne feledjük 1993 óta a bővítés elveit elfogadó koppenhágai EU csúcs óta tudják a tagok, hogy az újak felvételéig meg kellene reformálniuk a mezőgazdasági politikájukat, mert ellenkező esetben a közösségi költségek az elviselhetetlenségig nőnek. A mezőgazdaság radikális átalakítása azonbam mindmáig elmaradt, s erre többek között az idén sorra kerülő franciaországi és németországi választások miatt esély sincs.
Ismerve a zöldek történelmét és ideológiai meghatározottságait nem okozott meglepetést, hogy Helmut Lippeltet a Zöldek képviselőjét a Magyarországról kritikusan író német tudósítók kipellengérezésén túl a Bundestag ülésén elsődlegesen a kedvezménytörvény aggasztotta. A Zöldek, miként a német baloldal pártjai napjainkig sem voltak képesek egészségesen, görcsöktől mentesen viszonyulni a nemzet fogalmához, saját népük múltjához. Sokat árul el a pártról, hogy annak egyik meghatározó tagja, Trittin környezetvédelmi miniszter büszke arra, hogy sohasem énekelte a himnuszt, vagy hivatalos levélpapírjainak fejlécéről a német szót töröltette.
Leegyszerűsítve, a német történelmet a Harmadik Birodalomra fókuszálják, s ezért jogos büntetésként fogják fel a II. világháborút követő határmódosításokat és a németek elűzését Közép- és Kelet-Európából. Hitler és rendszere miatt az egész német nemzet fogalom diszkreditálódott, ezért az európai béke érdeke annak végleges felszámolása, s a jólétért cserébe történő feladása.
Akinek az a „hobbija”, hogy megőrizze nemzeti identitását, az települjön át az anyaországba, a többiek pedig az európai jólét és stabilitás érdekében – hiszen a nemzetiségi kérdés úgyis szociális probléma – asszimilálódjanak. Ezért érthető, hogy a német zöldeket zavarja a magyarsághoz tartozás hangsúlyozása a szomszédos államokban. Nem véletlen tehát, hogy Lippelt felszólalásában a határokon túliakkal kapcsolatban a humanitárius segítségnyújtást – mint például természeti katasztrófák esetén élelem, ruházat küldését – tartotta elfogadhatónak.
Sokat mondó, hogy a határokon túli magyar közösségek anyaországi felkarolásában, a népnemzeti kártya kijátszását látja, – itt a náci ideológiában is használt kifejezéseket használja – és azt pusztán kampányfogásnak tekinti. Az állandóan a történelmi tapasztalatokra hivatkozó koalícó ismereteire egyébként jellemző, hogy Schröder kancellár a keleti tartományok felépítésének az Aufbau Ost nevet adta. A megnevezés valóban „találó”, hiszen ez volt a német csapatok keleti határra történő felvonultatásának első fedőneve 1940. augusztusában és szeptemberében.
