Felértékelődő ázsiai piacok

Kevésbé voltak igazak az elmúlt napokra azok a korábbi elemzői vélemények, melyek két hónapja a délkelet-ázsiai befektetések folyamatos felértékeléséről szóltak. Bár az elmúlt héten valóban nem tapasztalhattuk a tőzsdéken a drágulás jeleit, de azt el kell ismerni, hogy a szakértők nem csak úgy a vakvilágba jósoltak.

Az ázsiai tőkepiacokon, de főként a tokiói Nikkei-en februárban indult el egy növekedési trend mely a 225 vezető részvényt átfogó tőzsdemutatót átbillentette a 12 pontos határon. A felértékelődéseket a nemzetközi politikai viszonyok sürgették, már igazán nincs lehetőség alacsonykockázatú, nagy hozammal kecsegtető befektetésekre, ilyet már csak néhány területen, mint például a nyersanyagok és a feltörekvő gazdaságú országokban, és a korábban igen nagy gazdasági válsággal küszködő régiókban lehetett találni.

Elégedetlen befektetők sorai kígyóznak a brókerirodák előtt, sokan az internetes módszerrel, mások telefonon próbálják értékesíteni korábban nagy hasznot ígérő nyugat-európai és amerikai részvényeiket. A spekulánsok folyamatosan átcsoportosítanak, a befektetési alapok kezelői lassan értetlenül szemlélik a színes kavalkádot, már semmi sem a régi. Nem a jól megszokott makrogazdasági és fundamentális adatok határozzák meg a befektetők hangulatát, hanem sokkal inkább a politikai széljárás.

Átalakulnak az érdekek

Az átalakulás akkor kezdődött amikor az Egyesült Államok jelképei ellen és a nép ellen terrorista akciót hajtottak végre. A piac tavaly augusztusban megrendült, az emberek nem akartak utazni, féltek a légiközlekedéstől, féltek mindentől, ami korábban mindennapos, megszokott volt, a toronyházakból az alsóbb szintekre költöztek, egyszóval általános gazdasági visszaesés indult el. A vállalkozások sorban kényszerültek mérsékelni eredmény-várakozásaikat. A WTC lerombolását követő halotti csendet még a tőzsdék is megérezték, a viszontbiztosítók és a légitársaságok eredményei egyre távolabb kerültek a nyereséges oldaltól.

A rombolás pillanatától az éppen már optimista gazdasági növekedésekről álmodó közgazdasági szakértők újból a recessziós pszichikai depresszió nyomása alá kerültek. Az amerikai gazdaság már éppen kilábalt volna a „gödörből” amikor terrortámadás mindent dugába döntött. A politikusok és a gazdasági élet szereplői nem tudták felfogni az eseményeket, sokan a visszavágásról beszéltek, míg mások a megbékélésről. Végül döntés született és újabb gazdaság-politikai összefüggések szemtanúi lehettünk. Jött az első közel-keleti terrorháború, hogy ki ellen azt nem lehetett tudni, hogy mikor és kinek a támogatásával azt sem. Az olajban oly gazdag arab világ félve szemléte az eseményeket és próbált semleges álláspontra helyeződni, a nyersolaj árát mesterségesen alacsony szinten tartották, – ezzel újabb spekulációknak kedvezve – viszont az OPEC nehezen vette tudomásul a 22 dollár alatti árfolyam tartós szintet. Az afganisztáni katonai offenzíva annyira jól sikerült, hogy közös egyetértés alakulhatott ki a NATO és Oroszország között, mely újból a befektetők tengerentúlról történő kiáramlását segítette.

Az olaj és a csőd mindent megold

A félsikerrel végződő közel-keleti hadjárat után a befektetők megnyugodtak, az amerikai kormányzat túl sokat nem költött, viszont eleget ahhoz, hogy újabb és újabb megrendeléseket kapjanak a katonai eszközöket gyártó cégek. Sajnos a közel-keleti ügyre ezzel nem lehetett pontot tenni. Bár Amerika jól érezhetően eldöntötte, hogy az arab-izraeli viszonyban ki támogat, de az arab világ ezt nem vette jónéven. Irak és még néhány muzulmán ország, számon kérte az USA-tól azt a politikai gazdasági támogatottságot, amit az afganisztáni terror-háború során nyújtottak.

A washingtoni kormány bajban volt, az izraelieknek nem lehetett már nemet mondani, ezért a palesztinoknak sem illet igent mondani. Irak olajstopot jelentett, így még az „élelmiszert az olajért” elnevezésű az ENSZ által is engedélyezett cserét is befagyasztotta. Az olajárak a huzavona hatására újból magasba szöktek, az OPEC a kitermeléssel bíbelődött, és megpróbálta a kartell égisze alá vonni Oroszországot. A bécsi központú olajkitermelők csapata későn érkezett Moszkvába, a felek már vélhetően Kabulban megállapodtak és ennek első jeleit a nyár elején tapasztalhattuk is, amikor az orosz Yukosz társaság bejelentette, hogy lassan megkezdik az első nagyobb kőolajszállítmányok behajózását a tengerentúlra. Ez a hír precedens értékű volt, hiszen eddig csak igen kismennyiségű orosz olaj került amerikai felhasználókhoz. Közben az olaj „zsarolás” mellett a 2001. év végén újabb „bomba” robbant, akkor amikor az Enron energiaipari konszern csődbe jutott. Az Enron-hoz hasonlatos, illetve az amerikai és európai cégekből való kiábrándulást előidéző események sorra jelentkeztek.

Újból felkel a Nap

Sokan pocskondiázzák a japán befektetőségi lehetőségeket, így tesznek a befektetési tanácsadók és a hitelminősítők is, akik sorban állítják pellengére a szigetország valamennyi adósságát. Vélhetően egy olyan magatartás szemtanúi lehetünk nap mint nap, amely azt akarja érzékeltetni, hogy a tokiói kormány képtelen a gazdasági növekedés elindítására. Látszik, hogy sem a Moody's-nak, sem az Standard & Poor's-nak nem érdeke, hogy befektetők áramoljanak a Japánba, sőt talán ellenérdekük. Az élelmes befektetők azonban nem törődnek a hitelminősítőkkel, ugyan lehet, hogy a kelleténél nagyobb kockázatot vállalnak, de folyamatosan invesztálják a tőkét a patinás eddig kizárólag helyi lakosokat alkalmazó ázsai cégekbe. Tíz évvel ezelőtt még lehetetlen lett volna, hogy egy japán autóipari céget egy európai társa megvegyen és meghatározhassa, hogy mit gyárt. Tíz évvel ezelőtt még nevettek a Japán gazdasági szakértők amikor tokiói utcáin Mercedeseket és más európai autókat kerestünk. Mára a világ megváltozott, a Renault fészket vettet a Nissan-ban, a General Morors a Suzukiban és a Subaruban, a DaimlerChrysler a Mitsubishi-ben. A nyugat-európai és az amerikai tőke lassan-lassan megjelent a Felkelő Nap Országában és ez a trend az elmúlt hetekben hónapokban csak erősödött. A japán munkaerő az egyik legkiválóbb, a kamatok a béka alsófelét súrolják minden adott ahhoz, hogy a cégek kiváló termékeket gyártsanak, – és ezt meg is teszik – egyszóval minden érv a japán befektetések mellett szól, szemben az amerikai, vagy valamelyik európai országban történő invesztícióval.

Azokat az elemzői véleményeket, melyek az ázsiai befektetések felértékelődéséről szóltak, napról-napra igazolták a tőkepiaci és pénzpiaci hírek. A jen-dollárral szembeni árfolyamát egy hónap alatt közel nyolc alkalommal kellett mesterségesen kordában tartani, tehát folyamatosan befelé áramlott a tőke. A cégek éves jelentései igen kedvezőek lettek, így a részvényesek örömmel fogadhatták az osztalékokról és a tőzsdei árfolyamokról szóló megugrásokat. Ellenben az amerikai elektronikai cégek már szinte remegnek, csakúgy mint harminc éve az autóipar, hogy jönnek a Japánok.

Nyersanyagok és a Nikkei

Új célpont van kialakulóban, vagy már talán ki is alakult – az egyik az ázsiai piacon való megjelenés, a másik a nyersanyagokban jelentkező haszon kiaknázása. A délkelet-ázsiai országok gazdaságának átértékelése nagy változásokat okozhatnak a közeljövőben. Az egyik reménység a Hong Kong-i Hang Seng tőkepiac ahol a kínai cégek nagyrésze megjelenik, a másik a Tokió Nikkei. A két tőzsde folyamatos konvergenciát mutat egymással pedig két külömböző méretű és struktúrájú gazdaság áll hátuk mögött. Mi sem jelzi jobban a fellendülést, mint hogy két év óta a legjobb gazdasági növekedést érte el a japán gazdaság az idei év első negyedében. A napokban közzétett adatok szerint az első negyedében a GDP 1,4 százalékkal nőtt 2001 utolsó három hónapjához képest. A tavalyi első negyedhez képest a növekedés üteme 5,7 százalékos volt, az elemzők által várt 5,3 százalék helyett. A gazdaság talpra állása függ a tengerentúli kereslettől és ösztönzőleg hathat a jen tartós drágulása is. A kormány szerint az adat megerősíti, hogy a japán gazdaság túl van a legrosszabbon, tehát nagytőkések irány a ázsiai ahol még nem fedezték fel a „spanyolviszat”.