Az ünnepek elmúltával is sokáig zölndek maradnak a karácsony jelkénpei, a fagyöngykoszorúk, melyenket, mióta nálunk is hagyománnyá vált az angolszászoktól eredő szokás, szobákban vagy bejárati ajtókon felfüggesztünk. A kelta időkből eredő általános tisztelet okáról keveset tudunk. A bogyókból készült kis figurákat a gonosz szellemek, boszorkányok elűzésére az istállókban is kiakasztották. Britannia és Gallia őslakói általában véve a béke jelképének tartották a bogyós termésének színe alapján kétféle (fehér, vagyis: Viscum album, illetve sárga: Loranthus europaeus) fagyöngyöt. Azok az ellenségek például, akik fagyöngy alatt találkoztak, testvéri ölelésre tárták ki karjukat, az istenek ugyanis szigorúan büntették a szent növény alatti viszálykodást.
A mitológia mellett az orvoslás egykori, sőt a mai tudománya is értékes kincsnek tartja az örökzöld növényt. A lexikonok elsőként mindig azt említik meg róla, hogy élősködő, mivel a fákon megtelepedve elszívja életerejüket, ilyenformán „káros képződménye” a természetnek. A se nem fa, se nem bokor cserje, elvonván a fától a táplálékát, olykor annak a pusztulását is okozhatja.
A fagyöngynek ennek ellenére volt, van és lesz is haszna. Bogyójának ragacsos nedvéből annak idején sűrűre főzött légyfogót és madárfogó lépet készítettek. Vérnyomáscsökkentő, görcsoldó, belső vérzéseket megszüntető és szívműködést szabályozó hatását már eleink is korán felismerték. A korszerű gyógyászatban vékonyabb, leveles hajtásaiból kolinszármazékokat és számos egyéb gyógyító anyagot nyernek, s gyógyszereket készítenek belőlük. A befecskendezésre szánt készítményeket daganatos betegek kezelésére, a rosszindulatú áttétek csökkentésére, ízületi betegségek kezelésére használják. A gyógyászati ipar az almafán megtelepedett fagyöngyöt tartja a legértékesebbnek, a jegenyefenyőről, nyírről, kőrisről gyüjtött termések követik a rangsorban.
A legtöbb gyógyszer a fehér fagyöngyből készül. Bármilyen fán szívesen megtelepszik, a sárga „fakín” ellenben szinte kizárólag tölgyfán él. Vélhetőleg ez magyarázza, hogy a kelta hagyományok az utóbbit illetik nagyobb tisztelettel. A kelta papok, a druidák szerint a fagyöngy villámcsapással hullik le az égből arra a tölgyfára, amelyet az istenek kiválasztanak. A fagyöngyfürtök a túlélt villámcsapás következményei, ebből ered a növény mágikus, halhatatlanságot jelképező ereje – elvégre csak az égiektől eredhet, ami „anélkül nő, hogy gyökeret eresztene a földben”. Nem véletlen, hogy a fagyöngyöt a kelták a testi ujjászületés, a megfiatalodás szimbólumának is tartották.
A belőle készült italt (elixírt) mérgek ellenszeréül, jövendöléshez, tűzvész ellen, meddőség és epilepszia kezelésére is használták. Úgy vélték, a férfitermékenységet is jelképező gyógyító erejének csúcspontját akkor éri el, amikor a nap az év leghosszabb napján tetőzik. Levágása aranysarlóval (a tölgyfa jelképes férfiatlanítása) rítussá vált a nyári és a téli napforduló napján, minthogy a két időpont az élettel és a halállal füg össze. A druidák szerint a fagyöngy és tölgy egyesíti a bölcsességet és az erőt. Gyűjtése nem akármilyen szertartással járt: két fehér, fiatal bikát vezettek a fához, fehérbe öltözött pap mászott fel érte és vágta le aranysarlóval (a vas megfosztotta volna a fagyöngyöt mágikus tulajdonságaitól). A növényt fehér vászonba göngyölték, a bikákat pedig feláldozták, kérvén istenüket, hogy segítse meg őket.
Egyszerű halandó számára veszélyes, mi több, tiltott művelet volt a fagyöngy szedése. Papok kiváltságának számított a varázserejű növény lemetszése. Rejtett kincset lehetett keresni vele, zárat oldott, a belőle készült ital sebezhetetlenné tette az embert. Ennyi hiedelem hallatán kész csoda, hogy a mai ember semmilyen csodát nem tulajdonít a fagyöngynek.
origo.hu
Sorstársa üzent Sallai Nórának, aki nem akar gyógyulni
