Elnyom a nővérem

Lánytestvérek kapcsolata: különleges helyzet. Alaptípusai hasonlítanak, mégis mindegyik más. Erre gondolok, miközben Kati panaszát hallgatom.
– Tetszik ismerni a nővéremet, Violettát. Az iskola szépének tartják a derékig érő szőke hajával és a nagy kék szemével. Mindig mosolyog, és akkor gödröcskék vannak az arcán. Ráadásul kitűnő tanuló, amit fél kézzel teljesít. A fiúk tömegei futnak utána. Nagyon tud velük bánni: mindegyikhez kedves, de távolságtartó, nem tudom, hogy éri el, hogy mégsem sértődnek meg rá a visszautasításért, hanem boldogok, ha szól hozzájuk két jó szót. Én meg? Tessék rám nézni: kezem-lábam nagy, lapos vagyok, szeplős és fogszabályzós. Az osztályomban szeretnek ugyan, sok a fiúhaverom, de ha feljönnek hozzánk, mind tátott szájjal bámulja Violettát. Már a neve is telitalálat. Mintha a szüleink tudták volna, milyen sikerült gyerek lesz, s azért adták volna neki ezt a szép nevet. Aztán mire jöttem én, csak legyintettek, ennek már jó lesz a világ leghétköznapibb neve is, legyen Kati. S persze azóta is ő a „bezzeg”, mert ráadásul a természete is jó, csak szeretni lehet. Valójában szeretem is, csak az a pechem, hogy ez a tökéletesség pont az én testvérem, akit soha nem fogok utolérni, és mindig én leszek a lesajnált kishúg…
Értem persze a tizenöt éves Kati búját-baját, de a helyzet egyáltalán nem olyan súlyos, mint ahogyan ő felvázolja. Violetta valóban szép, okos és kedves, de már tizennyolc éves, és korához képest kiforrott egyéniség. Katiról természetesen ez nem mondható el, a kilátásai azonban nagyon is jók. Vékonysága, nagy keze-lába, fogszabályzója mind-mind életkorának jellegzetessége. Ő elégedetlen magával, amikor a tükörbe néz, a kívülálló azonban látja dús, barna haját, zöld macskaszemét, pisze orrát. S tudja, hogy ha nem is nővére szabályos babaszépségét követi, de nagyon csinos, érdekes nő lesz belőle. Akinek vág az esze, remek a humora, és akit alig néhány év múlva már senki sem fog összevetni nővérével. Látom, hogy ez nem vigasztalja a kislányt, ezért elmesélek neki néhány olyan esetet, amikor valóban komoly próbákat kell kiállniuk a nővér-húg kapcsolatnak.
Két év korkülönbség van a két lány között, akik immár túl a huszadik évükön, állandóan rivalizálnak egymással. Örökös veszekedésük, versengésük a szülők életét is megkeseríti. Csak akkor csillapul némileg a harc, ha mindkettőjüknek van barátja, de ha egyiküknek nincs, vagy éppenséggel mindketten facérak, hát minden energiájukat a marakodásra fordítják. Ők már utálják egymást, s ezt nem is titkolják. Bizonyára úgy járnak majd, mint azok az idős lánytestvérek, akik sok évtized homályába tűnt, kibogozhatatlan sérelmeken rágódnak ma is, s bárkivel beszélgetnek, rövidesen a távollevő testvér szidalmazására fordítják a szót. Ennek ellenére gyakran vannak együtt, mert akárhogy is, ez egy nehezen eltéphető kötelék.
Éppen ezért ha jó a nővér-húg kapcsolat, akkor ez kincsként becsülendő érték számukra. Egy kis civakodás még belefér, több is talán, mint egy csupán barátnői viszonyba. Hiszen az alaphelyzet: a közös gyerekkor, a gyökerek, a szeretet mindig megmarad. S a lánytestvérek megtapasztalhatják, hogy bármi is történik majd velük a későbbiek során, egész életükben támaszai lesznek egymásnak.