Keresztek és poklok

Néha könnyebb feltámadni, mint feltámadva maradni – mond ta nemrég egy ismerősöm, aki megjárta a poklokat. Hogy mikor kezdődött a pokoljárása? Talán akkor, amikor az első kábítószeres cigarettáját elszívta. Ő úgy tudja: később. Akkor, amikor kirúgták a munkahelyéről.

Miért vesztette el az állását? Szerinte azért, mert sajnálatból mindig elárulta a hajléktalanoknak, hol vannak a csokitéglák. Ezekkel a csokitéglákkal mérik egy-egy terület patkánysűrűségét a városokban. A harapásszámból következtetnek a rágcsálópopuláció nagyságára. Csakhogy a csokitömbök állítólag emberi fogyasztásra is alkalmasak, a hajléktalanok összeverekednek értük.
Történt, ahogy történt, fiatalember ismerősöm munka nélkül maradt, és szabad folyást engedett az egyre inkább elhatalmasodó kábítószer-szenvedélyének. Ráment a lakása, maga is hajléktalan lett. Egyszer-egyszer nekidurálta magát, megpróbált leszokni. Aztán amikor már kezdte elhinni, hogy sikerült a feltámadás, visszazuhant az anyagozók bávatag, élőhalott állapotába. Erre mondta: „Néha könnyebb feltámadni, mint feltámadva maradni.”
Volt, hogy politikai szervezetben kereste a megváltást, de hiába. Végül egy keresztény közösségben talált megnyugvást és gyógyírt. Meghökkentő tanulságot szűrt le a tapasztalataiból: „Az Isten-hit és a politikai hitvallás között akkora az értékkülönbség, mint a szenteltvíz és a lábvíz között. Márpedig az embernek mindkettőre szüksége van.”
A fiatalember azt állítja: neki a jézusi példa segített. Krisztus azért vette vállára a keresztet, mert tudta, hogy minden ember cipel valamilyen keresztet. Némelyik egyszerre többet is. Megvan a mindennapi keresztjük a betegeknek, az irigyeknek, a sikerteleneknek, a féltékenyeknek, a sóvárgóknak, a boldogtalanoknak, az öregeknek és a fiataloknak, a szegényeknek és a gazdagoknak. A kereszt lehetőség, hogy nemesedjen, acélosodjon a lélek. A lélek, amely ismerősöm meggyőződése szerint a legértékesebb az emberben, hiszen általa kapcsolódunk az örökkévalósághoz.
Ám, aki cipeli mindennapi keresztjét, az viszi magával a hétköznapi feltámadás reményét is: a gyógyulásét, a feloldódásét, a szeretetét.
Persze sokszor nem ismerjük fel a megváltó segítséget, zavarba jövünk tőle. A fiatalember, aki a keresztény közösségbe kerülésével, megtérésével egyúttal megszabadult a kábítószer-élvezet nehéz keresztjétől, így beszélt erről a jelenségről: „Kezdetben úgy éreztem magam a közösségben, mint a téli bundát eresztett kutya, akit a gazdi szívjóságból magával visz a trópusokra. Megzavart, hogy rám derült az örök nyár.”
Ma már a volt tévelygő újra dolgozik; igaz, egyelőre csak alkalmi munkákat kapott, de elég jól keres vele. Végre van hol laknia, a magánélete is szépen rendeződött. A közösségben talált egy szelíd, megértő lányt, akit feleségül vett. Gyereket terveznek, nagy családot szeretnének. Miért is ne? Fiatalok, egészségesek, fényesség van a szívükben.