Kézművesmúltunk könyvbe foglalt emlékei

Korunk elgépiesedett, technikától megcsömörlött emberének igazi felüdülést jelenthet, ha saját kezével alkothat meg olyan tárgyakat, melyek évszázados hagyományban gyökereznek. Erre teremt lehetőséget Nagy Mari és Vidák István kötete, akik mint gyűjtők, oktatók és kutatók mutatják be könyvükben kézművesmúltunk mesterségeinek legértékesebb darabjait.

Ma már szinte megszokott, hogy fényévek távolságában gondolkodunk, vagy éppen a Naprenszerünkön túl eső mindenség rejtelmeiről értekezünk. Az egyre több tekintetben megismert világegyetem titkait fürkészve azonban gyakran feledjük ősi Földünk évezredes kincseit, a nemzedékek során fölhalmazott, fölbecsülhetetlen értékű hagyományokat. Amelyek nemegyszer már csak akkor értékek sokak szemében, ha múzeumok féltve őrzött ritkaságává lesznek.
A fogyasztói társadalomban hatalmas gyárak gépsorai embert kímélve állítják elő a felgyorsult élet minden kellékét: gyorsan, egyformán, tömegesen. Nemritkán egyszeri használatra is alkalmatlanul. A mindenáron haszonra vágyó szemlélet könyörtelensége a megélhetési hajsza mókuskerekébe kény-szerítette a városok lakosságát és már-már a vidék népét is. A személyes alkotás fáradságos örömétől így esik egyre távolabb a bolti áruk tömegével körülvett ember. A gyárak érdekeitől függő reklámok özöne (végy újat, korszerűbbet, most azonnal!) percenként késztet vásárlásra, cserére, a régi holmik, tárgyak kise-lejtezésére csak azért, mert a divat – és a piac – ezt sulykolja. Így kényszerülhet ördögi körbe mindaz, akinek csak lom a szüle szakajtója, az ángyó vesszőkosara vagy éppen az egykor mindennapos tűzcsiholó készség.
Ám vannak még, akik nemcsak becsülik eleink míves tudását, a mesterségek szakmai leleményét, hanem nyomába is erednek ősi kézművesmúltunk emlékeinek. Nagy Marinak és Vidák Istvánnak érdeklődése, múlttisztelő szemlélete közös, nemcsak házasságkötésük óta. Gyűjtőként, kutatóként és oktatóként kézművesmúltunk remeklő mesterségeinek hagyományait tárják elénk immár negyedszázada. Ritka kincsekre és sokatmondó összefüggésekre nyitják rá szemünket Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság falvaiban élő mesterek évezredes tapasztalatát őrző tudása által.
Különleges figyelemmel vizsgálják múltunk egyik legősibb anyagának, a nemeznek sorsát, készítésének történetét, mesterfogásainak eredetét, hagyományait.
Az Elfeledett ősök árnyai című tanulmánykötetükben a mai kor elgépiesedett, technikától megcsömörlött emberében is felkeltik az elemi vágyat az alkotás kézi munkájában rejlő öröme iránt. Azt az örömöt, amelyet nem képes pótolni egyetlen vásárolt gyári portéka birtoklása sem.
Az idősebbek számára szívmelengető emlék, a mai kor gyermekének izgalmas lehetőség a szőrlabda készítése a leírás alapján. Azon a módon, amellyel évezredeken át Eurázsia népeinek fiai készítették Kínától Svájcig.
Feltárul annak titka is, melyen feladatot kapott a gyapjú lazításában a magyarok félelmetes hadiszerszáma, az íj. Ősi lábbelink, a botos már a népvándorlás idején általános volt, hasonlatosan a nemezkapcához. Hagyományos műveltségünk jeles példájaként a gyimesi hímes bernyéceken éppúgy viszontláthatjuk népművészetünk közép-ázsiai elemeit, mint a székelyföldi hímes tojások mintakincsében.
Külön értéke a kutató-gyűjtő házaspár munkálkodásának, hogy hagyományaink megismerésébe a legapróbb gyermekeket is képes bevonni. A játékkészítést és kézművességet őseink gyakorlatát követve, természetes igénnyé és napi gyakorlattá teszi – akár a XXI. század óvodásainak is.