Karaoke, whisky, szerelem

Sofia Coppola „Elveszett jelentés” című filmjében egy amerikai színész arról próbál meggyőzni egy japán reklámfilmest, hogy számára nem Roger Moore az igazi James Bond. Az illető egy szót sem ért az egészből, Sean Conneryről még csak nem is hallott, a tolmács pedig használhatatlan.

Bill Murrey nemcsak azt próbálja elmagyarázni, hogy James Bond szerepét már több színész eljátszotta. Arra is hiába próbál rákérdezni, melyik irányból mosolyogjon a kamerába, és hasztalan próbálja kiszedni a tolmácsból, hogy a „jobbról, de nagyobb átéléssel” japánul miért végtelenbe nyúló, brutális szóáradat. Képtelen elmondani, hogy inkább mozifilmekben kellene játszania, az pedig végképp reménytelennek tűnik, hogy a kezében tartott fél deci jeges tea helyett valódi whiskyt kapjon. A nyelvi korlátok és a kontár tolmács következtében fordítás közben elvész a jelentés. Erre utal az angol cím, ami nálunk hasonló sorsra jutott, mert magyarul nagyjából úgy hangzik, mintha azt mondanánk, „az eltűnt közlemény”.

A tavalyi év műfaját leginkább meghazudtoló vígjátékban két amerikait egymás mellé sodor a véletlen egy tokiói luxushotelben. Egyikük (Scarlett Johansson) huszonéves lány: míg reklámfotós férje a munkáját végzi, ő jobb híján a szálloda bárjában unatkozik. A másik (Bill Murrey) öregedő filmsztár, ő lesz a japán Suntory Whisky készülő kampányának arca. Hasonló cipőben járnak: saját életük éppoly idegen számukra, mint a körülöttük zajló, ismeretlen nagyváros, amelynek nyelve és kultúrája kusza, átláthatatlan világ. Scarlett Johansson nem tud mit kezdeni kétéves házasságával és filozófus-diplomájával, ismeretlennek tűnő férjével és annak volt barátnőjével. Bill Murrey nem tud mit kezdeni a feleségével (bár interurbán naponta kísérletet tesz rá), a Los Angeles-i villájába szánt és Tokióba utána küldött szőnyegmintákkal, a kontár japán rendezőkkel és tolmácsokkal, a konditeremben megbokrosodott futógéppel, meg az amerikai juppikkal, akik rajongásukkal zaklatják, ahelyett, hogy hagynák békésen berúgni a szálloda bárjában.
Ebben a bárban iszogat esténként a két főszereplő. Egy kicsit egymásba szeretnek, megkavarják a másik állóvizét – mulatók és játéktermek, karaoke- és szusibárok közt bolyonganak, magukat sem értik, néha egymást sem, mintha ők is tolmácsra szorulnának, végül nagy nehezen sor kerül egy csókra, és mindkettő megy a maga dolgára, anélkül, hogy akár bemutatkoztak volna egymásnak.
Bill Murrey élete legjobbját nyújtja. Úgy viszi ágyba a szálloda bárjában fellépő vörös hajú dívát, mint aki undok kötelességet teljesít. Hatalmas önsajnálattal bámulja ifjú kori filmjének ismétlését a szálloda tévéjében, vagy a helyi Fábry-showt, ahol történetesen ő a meghívott vendég: az ágy szélén ülve nézi az adást, és nem tudni, a rózsaszín öltönyös, szőkített japán műsorvezetőtől idegenkedik jobban, vagy önmagától, aki éppoly enervált és szerencsétlen a képernyőn, mint ágya szélén, a készülék előtt. Alakításával kiérdemelte volna az Oscart, amelyre jelölték, s amelynek többé valószínűleg a közelébe sem kerül. Ebben is emlékeztet filmbeli alteregójára.

A rendező több ízben nyilatkozta, hogy egyenesen számára írta a szerepet: ha Murrey visszalép, le sem forgatja a filmet. A történet megérdemelten nyerte el a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart, holott a dialógusok jó része nyilvánvaló rögtönzés: sokáig kell várnunk, amíg a videotékák polcain „romantikus vígjáték” címszó alatt még egy ilyen bűvöletes filmmel találkozunk.
Sofia Coppola állítólag több ponton merített saját életéből. (Férje, Spike Jonze szintén forgatott magáról egy filmet, de az Adaptáció nem győzött meg arról, hogy a rendezők magánélete feltétlenül közérdeklődésre tarthat számot.) A legérdekesebb adalék kétségkívül az, hogy Coppola Cameron Diazról mintázta a volt barátnő alakját. A film megtekintése után az a benyomásunk, hogy nemigen kedveli.

A történet végén Bill Murrey kipattan egy taxiból, a lány után rohan, és amikor utoléri, a fülébe súg valamit. Számunkra mindent túlharsog a nagyváros zaja, de a lány elmosolyodik, bólint, láthatóan jókedvre derül. Felháborítóan bájos ötlet – a film legfontosabb mondatát mi, nézők, nem halljuk. A rendező döntése jogos, egy filmszereplőnek is lehet magánügye. Találgassunk csak, mi lehetett az üzenet, ami végre célba ért, mert a jelentés ez egyszer nem veszett el a félreértések és a képzetlen tolmácsok hálójában.