Vad szobanövény

A DVD-n most megjelent Kill Bill 2-ről írni lehetetlen úgy, hogy az ember ne írjon a Kill Bill 1-ről is. Nemcsak azért, mert emez amarra épül rá, hanem azért is, mert eredetileg – ahogy a rendező, Quentin Tarantino az „extrák” opciók alatt található interjúban elmondja –, ez a két film eredetileg egynek készült, csak kissé hosszú lett, így középen kettévágták.

A Kill Bill 2 tehát az 1 folytatása, ugyanazokkal az eszközökkel. És bár ezek az eszközök, filmharci fegyverek a második epizódra kissé már életlenek, csorbák, kopottak, a pazar első rész lendülete most is átvisz bennünket – ha máshogy nem, fogában tartva – a túlsó partra. Hogy mi van ott, a túlparton? Olyan ejtőzőhely, ahol együtt pihengethetnek a pattogatott kukorica-zabálók és a művészfilm-kedvelők. Mert a Kill Bill érdekes film. Megállítja az értelmiségi eszmei mondanivaló után turkáló eszét, és az érzelmiségi pop cornba nyúló mancsát.
Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Oké, hogy kicsit nyúl a Mátrixból, kicsit a Szellemkutyából, kicsit a Született gyilkosokból, de hát ezzel a módszerrel számos gyönge film született már. Itt azonban az történik, hogy a horror, az akció, a manga-rajzfilm és a paródia organikus egységgé áll össze. Tarantino belülről hozza ezt a szintézist. Mert ő született gyilkos, szellemkutya és mátrix-lakó. Imádja a vért, nyugati létére kelet felé szimatol, miközben nyakig benne van a matériában. A semmitmondásra kondicionált amerikai filmipar munkása, csakhogy ebből a közép-televényből lefelé kapaszkodó-, fölfelé légzőgyökereket ereszt. Tarantino egy vad szobanövény. A meghökkentés, a látványosság, az érdekesség – tehát az alacsonyabb rendezői igények – elváráshorizontján mozog, de közben tartja a kapcsolatot a vér és a lélek felé.
Nem tudom, sikerült-e megfejtenem Tarantino titkát, de nem is érdekel. Ebben a filmben nyomát sem találhatjuk a Mátrix szoteriológiai, a Született gyilkosok társadalomkritikai, a Szellemkutya (vagy inkább Takeshi Kitano Szamurája) filozofikus tartalmainak. Szórakoztató film. Mégsem úgy szórakoztat, ahogy általában Hollywood. Szórakozunk, de közben nem szóródunk. Azt nem állítom, hogy „épp ellenkezőleg”, mert attól azért messze van ez a film, hogy pop corn közé keveredett nézőit szellemileg összeszedje (a megvilágosodásról nem is beszélve), de azt állítom, hogy másodszorra is szívesen néztem meg. És látom, hogy jó.