Fábián Eleonóra: A végtelen természetet Isten teremtette

Fábián Eleonóra őstehetségként önerőből vált hivatásos művésszé, aki több, mint nyolcvan kiállításon mutatkozott be. A jövőre nyolcvanadik életévét betöltő festőnő életműve a természet, az ember, a tradíció és a teremtő Isten misztikus egységét mutatja föl.

2005. 11. 20. 7:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Fábián Eleonóra festőművész 1926. február 10-én születtett a ma már Budapesthez tartozó Rákoshegyen, egyszerű családból. Édesapja kőműves, édesanyja varrónő volt, ezért hosszú vargabetűk, egészségügyi főiskola, falusi fővárosi védőnői évek után, harminckét évesen kezdte el képzőművészeti tanulmányait. Őstehetségként önerőből vált hivatásos művésszé, aki több, mint nyolcvan kiállításon mutatkozott be. A Magyar Alkotóművészek Országos Szövetsége, a Zuglói Képzőművészek Társasága, az Erzsébetvárosi Képzőművészek Kötrének tagja. 1982-től 1993-ig vezette a kiskovácsi Pszichiátriai Intézetet, egyben a hazai és a nemzetközi szocioterápiai intézet vezetője volt. A jövőre nyolcvanadik életévét betöltő festőnő életműve a természet, az ember, a tradíció és a teremtő Isten misztikus egységét mutatja föl. Fábián Eleonóra képeit az érdeklődők január 30-ig láthatják a Volksbank Rt zuglói bakfiókjának galériájában, a Hungária krt. 140-144 szám alatt.

A művésznőt rákoshegyi otthonában kerestük föl.

– Sokáig dolgozott egészségügyi pályán. A körülmények késztették erre?

– Taníttatásom komoly terheket rótt szüleim vállára, hiszen heten voltunk testvérek, így már a gimnáziumi esztendők alatt is dolgoztam. Választanom kellett, hogy a képzőművészeti főiskolára, vagy máshová jelentkezem. Olyan pálya mellett kellett döntenem végül, amely viszonylag gyorsan juttatott önálló keresethez. A híresen szigorú szegedi védőnőképző főiskolán szereztem oklevelet 1949-től 1951-ig, nem volt kis feladat, két és fél éves, rövidített, de nappali tagozatos változatban elvégeznem négy év anyagát, bentlakásos növendékként. Festőként örültem annak, hogy gyönyörű, természeti környezetben, az újszegedi parkban laktunk, de annak kevésbé tapsoltam, hogy a szüleimtől és a tesvéreimtől távol kerültem. S ez a kettősség folytatódott egy jó darabig. Az akkori törvények szerint öt évig kötelező volt vidéken dolgozni. A védőnőt elvben orvos mellé kellene beosztani, de az ötvenes évek szocialista nyomorára gondolva, arra is kiképeztek bennünket, hogyan kell orvosi felügyelet nélkül ellátni a kismamákat, így afféle felcsernek számítottunk. Mélyvízbe dobtak, az egyik legszegényebb magyarországi megye, Nógrád területére. Távol a megye névadó településétől is, öt falut, Nézsát, Alsópetényt, Nógrádsápot, Legéndet, Keszeget és kilenc tanyát kellett ellátnom, a székhelyem Nézsán volt. Anya- és csecsemőgondozás, terhes nő védelem, kisgyerekevédelem, iskolás gyerekek felügyelete, tébécések védelme és nemi betegek ellátása, mind, mind az én feladatom volt ezen a területen. Szerettem a gyerekeket és a betegeket. Még távolabbra kerültem otthonunktól, de a bezártságért és az elzártságért is kárpótolt a csodálatos természeti környezet. S rendszeresen tudtam küldeni haza is egy kis pénzt, no, nem túl sokat.

– Gondolom, művészi horizontját is tágították a nem mindennapi élmények és a természeti környezet?

– A Cserhát és a közeli Börzsöny különleges szépsége formálta, alakította képzőművészeti látásmódomat, már akkor fölfedeztem az embert, a hagyományt, az isteni teremtést a fákban, a sziklákban és kedvenc virágomban, a tulipánban. Egyedül az volt a baj, hogy körzetemben egy évig nem volt orvos, ami emberfölöttivé növelte a felelősséget. Egy év múlva három havonta kiküldtek hozzám egy-egy napra fiatal, frissen végzett doktorokat, akiknek semmi gyakorlatuk nem volt. De még esélyt sem kaptak arra, azt megszerezzék, hiszen egyszer sem fordult elő, hogy ugyanaz a pályakezdő orvos jött volna vissza kilencven nap múlva hozzám – úgymond – szakmai ellenőrzésre. Az öt falunak volt két szülésznője, ők is a lehető legtávolabb laktak a székhelyközségtől, Nézsától és a környező tanyavilágtól is. Volt úgy, hogy megindult a szülés, a szülésznő sehol, a legközelebbi város Vác, vagy Balassagyarmat, a szülést nekem kellett levezetnem. A magára utaltság a legjobb tanítómester. A kötelező öt esztendőre rá kellett tennem kettőt, hét év után választhattam volna Balassagyarmat, vagy Salgótarján között. Azt kértem, hogy helyezzenek vissza Budapestre, szüleim akkor már nagyon idősek, betegek voltak, ikerpár húgom, illetve öcsém még tanultak, segítenem kellett őket. Ezt a házat, ahol lakunk, kőműves édesapámmal és felnőtt testvéreimmel együtt építettük, benne vannak a falakban a nógrádi filléreim is. 1952-ben elkészült. Ma is megmaradt hagyományos, nagycsaládi háznak, négy testvér, illetve a családtagjaink laknak benne.

– Mikor kezdett el újra tanulni, immár képzőművészetet?

– Hét évig készültem arra, hogy visszajussak Pestre, a szülői házba. Az élet nagy paradoxona, hogy bár alapvetően örültem annak, hogy hazatértem, de néha bizony megsirattam a gyönyörű nógrádi tájat, ahol számos természeti képet festettem. Bár Zuglóban laktunk, rideg környezetben dolgoztam, egy külpesti tébécégondozó intézet szakvédőnője lettem. Közben 1962-ben jelentkeztem egy szabad képzőművészeti iskolába, amely Gutenberg Művélődési Házban működött. Ezt annak köszönhettem, hogy találkoztam egy kiállításon gimnáziumi osztálytársnőmmel, Csontos Bélánéval, aki a a hatvanas években a Magyar Nemzet szerkesztőségében dolgozott, Mihályfi Ernő főszerkesztő titkárnőjeként. Vele már gimnazistaként is jártunk kiállításokra, színházi bemutatókra, s felújítottuk ezt a szokásunkat. Egy Mozart hangversenyre elhoztam a jegyzetfüzetemet, s a zene hatása alatt elkezdtem rajzolgatni. Barátnőm elkérte a skicceimet, s megmutatta Mihályfinak, aki behívott a szerkesztőségbe. Amikor megtudta, hogy sehol sem tanultam a szakmát, meglepődött, s beajánlott Xantus Gyula festőművészhez, a Gutenberg Képzőművészeti Szabadiskola vezetőjéhez, egyben a Képzőművészeti Főiskola tanárához. Életemben először rajzolhattam modell után. A szabadiskolának elvben az volt a feladat, hogy a főiskolára készített föl arra érdemesnek látszó fiatalokat. Én már túl voltam a harmincon. Xantus azt mondta, hogy ha akarom, segít abban, hogy a főiskolára kerüljek, de azt feleltem: már van egy diplomám és szeretem a védőnői munkát, hiszen emberekkel kell foglalkozni, lelkükkel, testükkel törődni. Igazat adott nekem, de azt sem hagyta, hogy otthagyjam a szabadiskolát, egy idő után annak titkára lettem.

Szerettem a tárasaságot, alkotótáborokat szerveztünk. számos gyerekből lett ismert alkotó, többek között a fia, Xantus János, aki képzőművészként, filmrendezőként is nevet szerzett. Xantus sajnos megbetegedett, átadta a helyét Szabados Árpádnak, a kiemelkedő grafikusnak, őt szintén jónevű mesterünk, Bak Imre követte a sorban, három évig vele dolgoztunk. Negyedik mesterem Molnár Sándor volt, szintén főiskolai tanár, ő igyekezett rávezetni a tanítványait a vizualitás lényegére. Mind a négy mesterem megerősített abban az elhatározásban, hogy kár volna főiskolára járnom, annyira markáns és egyedi arcélem alakult ki. Közös tanári ars poeticájuk volt, hogy nem erőltették rá a szemléletüket a tanítványaikra. A főiskolán az ellenkező tendencia uralkodott, mindenkit igyekeztek az éppen uralkodó trendeknek megfeleő fazonra esztergálni. Addig minden rendben volt, amíg a művelődési házak a Népművelési Intézet hatáskörébe tartoztak, amely szabad kezet adott a házak igazgatóinak arra, mennyit invesztálnak a művészeti körök támogatásába. A nyolcvanas években közvetlenül a kulturális minisztérium vette át az irányítást. Ekkor tömegesen oszlatták föl városokban is, falvakban is a művelődési házakat központosítás címen. Budapesten is csak néhány helyi jellegzetességektől idegen nagy központ maradt meg mindmáig. Megszüntek a szabadiskolák, alakultak önerőből képzőművészeti körök. Én ezekben már nem vetem részt, 1989-ig végeztem a magam dolgát.

– Magyarán: tévesen társítják sokan a rendszerváltozáshoz a művelődési házak megszűnését. Önnél ez a korszak hozta az igazi kibontakozást. A nyolcvan kiállítást, az akkor Pomázhoz tartozó kiskovácsi munkaterápiás intézet művészeti vezetését, számos hazai és nemzetközi kiállítás megszervezését.

– Intézetünk munkájáról Az aranyketrec foglyai című, munkaterápiás intézetről szóló nagyszerű regény szerzője, Benedek István professzor is elismeréssel szólt. Kimondatlanul az ő emberséges, szellemi aktivitásra sarkaló módszerét alkalmaztuk, hiszen Benedek István intapusztai munkaterápiás intézetében maga a professzor foglalkozott a pszichés zavarokkal küszködő művészekkel. Az ő intézetét a diktatúra a hatvanas években indoklás nélkül fölszámolta. Mi a nyolcvanas években számos gyönyörű hazai és nemzetközi kiállítást szerveztünk betegeink munkáiból. Egyre inkább rájöttem arra, hogy a betegeink pontosan olyanok, mint az intézet falain kívül élők, csak sok esetben érzékenyebbek, okosabbak. Zseniális festményekkel találkoztam, amelyekből több antológiát is kiadtunk. Számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültem. A végén arra is ráéebredtem, nem ők tanultak tőlem, hanem én tőlük. Szomorúan hagytam abba ezt a szép munkát a nyolcvanas évek végén, dehát eljött az az idő, amikortól kezdve csak a művészetnek élhettem.

– Ha jellemezné saját munkáit...

– 1982-ban volt az első nagy kiállításom a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, aztán a Sportkórházban. Ez elindította a csoportos és egyéni, fővárosi vidéki kiállításaim sorát. Ekkora már kialakultak életművem központi témakörei. Egyik kedvenc motívumom a tulipán, amely a magyar népművészetben központi szerepet tölt be, mint az élet körforgásának, a világegyetemnek egyik jelképe. Sokáig csak figyeltem a magyarok kedvelt virágát, s egyszer csak fölfedeztem az emberben, valamint a hitet, az Újszövetséget és a református vallás is jelképező halakon. Rájöttem, hogy ha a tulipánt kiterítem síkba, hatszirmú virágot kapok. Ha ezt a formát módosítgatom, akkor halat, csónakot, madarat, repülőgépet nyerek belőle. És első sorban embert. Az egyetemesség benne van a tulipánban. Ezeknek az alakváltozásoknak a bemutatásával híven tudtam illusztrálni, hogy az ember mennyire szerves kapcsolatban áll a természettel. Létünkben minden atól függ, hogyan viszonyulunk hozzá. Én hívő vagyok és tudom, hogy a végtelen természetet Isten teremtette, nem véletlen hát, hogy a tulipán, a hal és az emberalak egy és ugyanaz.

– Ez, ha jól sejtem, nem más, mint a tradícióból is ismert ős-egy elve ?

– Pontosan. Másik kedvelt alapmotívumaim a sziklák. Szikláimban emberarcok rejlenek, amelyek a fantázia és a megfigyelés közös művei. Próbáltam egy olyan technikát keresni, ami ezeket a rejtett emberalakokat ki is mutatja. Minden festőművész maga keveri ki munkaeszközét festékből, olajból, egyéb anyagok kombinációjából. Én sűrű festékkel – úgymond – megalapozom a vásznat, amelyre plaszikusan, a festék anyagából formálom rá az alakokat, s ezekre viszem rá a színeket. Munkáim harmadik alapmotívuma a Fa. Élő fiatal, valamint ősöreg fák százait festettem meg. Ahogy megöregszenek és kipusztulnak, érdekes formákat vesznek föl, amelyek megmutatják, megformálják az embert. A tulipánokat, a sziklákat és a fákat ábrázoló képeim mind emberarcúak, vagy madárarcúak, Isten teremtésének szakadatlan körforgását, burjánzását, a teremtés rendjét testesítik meg. Ebből a három fő motívumból épül föl az én világegyetemem, ami nem biztos, hogy mindenki számára látható. Ha valaki fölismeri a szívével azt, amit láttatni akarok, úgy érzem, hogy adtam valamit az embereknek. Azt üzenem nekik: becsüljék a természetet, az élet és az egyetemesség hordozóját.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.