A tegnapi könyvbemutató után egy motoros futár útnak indult, hogy a hasonmás kiadvány egy példányát egy üveg bor és egy szál virág kíséretében átnyújtsa az egykori naplóírónak – ha fél évszázad után egyáltalán meg lehet őt találni.
Magyar Forradalom. 1956. Isten áldd meg a magyart! – ezek a szavak keretezik a napló első oldalán a magyar címert, s a kétszáz számozott oldalból álló napló mindvégig bejegyzések, rajzok, valamint újságkivágatok, korabeli dokumentumok segítségével idézi fel az egykori eseményeket. Az utolsó bejegyzés 1957. május 13-i, s több mint egy évvel később még egy újságlapot ragasztott a napló hátsó belső borítójára a naplóíró: a Népszabadság 1958. június 17-i, keddi számáét, amely egész oldalon közli a Nagy Imre és forradalmártársai ügyében hozott ítéleteket, s beszámol az ítéletek végrehajtásáról. „És e történelem utolsó lapja” – kommentálja a kisdiák a napló utolsó szavaival a kivégzéseket.
A naplóra, amelyet állítólag egy hajléktalan vitt ki az Ecserire – vajon hogyan jutott hozzá? – Molnos Péter művészettörténész talált rá négy évvel ezelőtt, s ma az ő tulajdonában van. Megjelentetése annál inkább szenzációsnak tekinthető, mert napokon belül a boltokba kerül hasonmás kiadásban az a napló is, amelyet Kovács János barátja, Csics Gyula írt a forradalom eseményeiről. A tegnapi könyvbemutató után felhívtuk őt. „Ez hihetetlen! Döbbenetes!” – kommentálta a tényt, hogy barátja elveszettnek hitt naplója is megmaradt, sőt fakszimilekiadásban megjelent.
Döbbenetesebbnél döbbenetesebb részletek követik egymást a tegnap bemutatott naplóban, amelynek szerzőjét a kötetben még nem tüntetik föl, hiszen az a nemrégiben lefolytatott „nyomozás” eredményeként, éppen Csics Gyula segítségével derült ki, olyannyira, hogy egy egykori tablóképről a kiadó lemásolhatta a mosolygó kisdiák, Kovács János arcképét is. Miközben ugyanis szó szerint az események sűrűjében a Rökk Szilárd (akkor Somogyi Béla) utcában élő kisdiák mindennapjairól, iskoláról, olvasmányokról, moziról, kószálásokról ír rajzokkal kísért feljegyzéseket, a történelem drámáját idézi.
„Ne tessenek erre menni, mert épp most lőttek agyon itt egy nénit” – idéz a 83. oldalon egy kisgyermeket, a 181.-en Gyuli barátjával beszélget: „Kádár is utálja az oroszokat, és ha azok kivonulnának, már ő nem beszélne ellenforradalomról és magatartása hasonló lenne Nagy Imrééhez.” Az egyik helyen azt írta: „Minden házat érdemes lerajzolni, mert nincs olyan, amely ne kapott volna belövést”, a másikon megjegyzi: „A Rökk Szilárd utca torkolatánál lévő kis parkba is felkelőket temettek.”
Hihetetlenül megrázók ezek a gyermeki szem nyitottságával látott, a maguk egyszerűségében rögzített képek, események. Katartikus élményt okoznak – írta a napló előszavában Kieselbach Tamás, aki saját gyermekkorát fölidézve – és nyilván sok polgártársa vágyát megfogalmazva – mondja: mindig szerette volna, hogy igazán köze legyen 1956-hoz, a forradalom tiszta napjaihoz. Az egyéni igazságkeresésen túl több komoly oka is volt rá azonban, hogy a páratlan értékű dokumentumot megjelentesse.
Részben családi vonatkozások is, hiszen nagyapja, a kassai születésű Kieselbach Gyula kémikus fotósorozatot készített a forradalom eseményeiről, helyszíneiről, jó néhány fénykép éppen olyan helyszíneken készült, amelyeket Kovács János is említ naplójában. A ki is állított felvételek közül különösen magához közelinek tartja azt a képet – mondta a bemutatón Kieselbach Tamás –, amely 1956. november 23-án készült a fényképező Tanács körút 16. szám alatti lakásának ablakából a délután 2-3 óra közötti néma tüntetésről, amelyet a napló is felidéz: „2-kor a rádióban gyászbeszéd volt »Egy hónapja« címmel. Ebéd után kinéztünk az utcára. Egy lélek sem volt kinn. Az autók is ott, ahol voltak, megálltak”. A napló kiadásának másik oka: „a művészettörténet értelmezhetetlen történelmi háttér nélkül. Mindenhol igaz ez, de nálunk ezerszeresen… Történelem, történet – ez adja a mi igazi különlegességünket.”
Nem illusztrációképpen, hanem a szavak megerősítéseként állították ki a könyvbemutatónak helyet adó Kieselbach Galériában az egyik legjelentősebb 1956-os festményt, Bálint Endre Halottak napja, 1956 című alkotását. Emellett állt a motorkerékpár, amely útnak indult déli 12 óra 3 perckor, hogy vezetője megkeresse az ötven évvel ezelőtti naplóírót.
Két napló. Nem lehettünk jelen, amikor az egyik fővárosi öregek otthonában a motoros futár megtalálta az egykori Jancsit, az idős, beteg Kovács Jánost. A másik napló kiadója, az 56-os Intézet órákon át kitért kérdéseink elől. Az egykori iskolatárs azonban elmondta, évek óta az otthonban fekszik az egykori naplóíró, s azt is, hogy életük során folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot. A Rökk Szilárd utcai általános iskola után a Vörösmarty Gimnáziumba jártak, az érdeklődő, nagy könyvtárat létrehozó Kovács János azután évtizedeken át az IBUSZ-nál dolgozott. A barát vidékre költözött, két éve átadta saját naplója másodpéldányát az intézetnek, s felvetődött a gondolat, hogy a történetről Két napló munkacímmel dokumentumfilmet is készítsenek. Az akkori találkozás után úgy tűnt, a Kovács János-féle napló elveszett, így a filmből is csak részletek készülhettek el, amelyeket egyébként a Csics-féle napló jövő pénteki bemutatóján levetítenek az 56-os Intézetben.
P. Szabó Ernő
