A Kielencek jelentkezését előzte meg a Hetek föltűnése: Ágh István, Buda Ferenc, Serfőző Simon és az elhunyt Bella István, Kalász László, Raffay Sarolta, Ratkó József. Ők költőként, szerkesztőként is deklarálták, hogy nemcsak a létező, hanem az eszmei szocializmusból is kiábrándultak. Csontos János tanulmányát idézve annyi a különbség köztük, hogy a Hetek még viszonylag stabil módon skatulyázódtak be a hatvanas évek irodalmi életébe, a Kilencek már bizonyos mértékig törvényen kívülivé váltak. Ugyanakkor sikerült kiharcolniuk a közös jelentkezést egy irodalmi legendává nemesült kötetben. Az Elérhetetlen föld címadó verse Oláh János költeménye, akit feleségével, Mezey Katalinnal együtt zaklatott a rendőrség is egy illegálisnak számító kiadvány miatt. Az Elérhetetlen föld című antológiát a költők – Oláh Jánost idézve – sötét, patkánylyukszerű szobákban szerkesztették össze, ami sokkal könnyebben ment, mint a megjelentetés. A kész anyagot két szépirodalmi kiadó is elutasította. Az antológia végül Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Váci Mihály ajánlásának segítségével jelent meg ötezer példányban az Ifjúsági Lapkiadó gondozásában. A szokatlan, közös szereplés és a szocializmus egyértelmű elutasítása a szó negatív értelmében ellensúlyozta a siker pozitív, felhajtó erejét. A könyvet pillanatok alatt elkapkodták, a kilenc alkotót lépten-nyomon idézték, nemzeti hősként ünnepelték. Ám pályájuk sokáig gellert kapott, mindannyian az irodalom perifériájára kerültek.
Az Elérhetetlen föld II. a nyitás, a csöndes forradalom nyitányának második évében, 1982-ben jelent meg, majd újra napvilágot látott 1994-ben a könyv, Vasy Géza irodalomtörténész előszavával. Jó volt hallani újra fiatalkorunk emblematikus alakjait. Győri László, Konczek József, a csapat lefiatalabb tagja, Kovács István, Kiss Benedek a versek közvetítésével szólalt meg. Mezey Katalin és Oláh János idézte meg Rózsa Endre, illetve a fiatalabb Körmendi Lajos, Nagy Gáspár felejthetetlen alakját. A jelenkor szörnyűségeiről Oláh János beszélt. Neki sikerült megerősítenie és életképessé tennie a hazai folyóirat-paletta legszínvonalasabb lapját, a Magyar Írószövetség autentikus folyóiratát, a Magyar Naplót. Ám nem hitte volna, hogy a pénzvilág kontraszelekciója az egyre gyöngülő pártállami diktatúra kontraszelekciójánál is erősebbnek bizonyul. S eközben a lappangó diktatúra is egyre inkább erősödik, mert mi más az, mint diktatúra, hogy megígért anyagi támogatásokat csökkent vagy tart tart vissza a kulturális kormányzat. És hogy természetes állapottá vált immár, hogy a magyar író, a magyar költő most már nemcsak a könyvekért, hanem a folyóiratokban megjelent munkáiért sem kap honoráriumot. Az ember itt és most csak a költészet, az eszme, a gondolat mindennél szívósabb, elpusztíthatatlan erejében reménykedhet.
