Ez jutott eszembe csütörtökön este fél hatkor a Budai Vigadóban, ahol teltházas rendezvényen találkoztak a legendás Kilencek költőcsoport képviselői, akik 1969-ben valóságos szellemi forradalmat idéztek elő az Elérhetetlen föld című antológiájukkal. Meghatott eufóriával köszöntötték egymást a Kilencek csoport tagjai, íróbarátaik, hűséges olvasóik és a rendezvényre érkező középiskolai tanárok. Megérkezett Mezey Katalin, Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János. A távoli Zalában élő Péntek Imre és Utassy József családi okok miatt nem tudott jönni. Lélekben velünk van Rózsa Endre, „a huszadik századba tévedt Grál-lovag”, aki 1995-ben távozott Isten birodalmába – mondta köszöntőjében a közülük élműsorvezető Bakos István irodalomtörténész. És sajnos sokan mentek el a Kilencek szellemi holdudvarához, eszmeiségéhez kapcsolódó fiatalabb költők közül is. Először Körmendi Lajos, majd szinte még tegnap Nagy Gáspár. Őket is részben Szabó András előadóművész ihletett versmondása, részben Mezey Katalin és Oláh János csodálatos siratóversei idézték meg.
Ott volt és kilenc remek filmetüddel ajándékozta meg a találkozó résztvevőit B. Révész László rendező, Rózsa Endre egykori kollégiumi szobatársa. És gyakran idéztek a megszólalók Csontos János költő, a Magyar Nemzet főmunkatársa Együtt és külön című könyvéből, amely 1990-ben jelent meg a Mezey Katalin vezette Széphalom Könyvműhely gondozásában, és teljes képet nyújtott a költőcsoport közös korszakáról és a kilenc kiemelkedő lírikus külön életútjáról is. Egészen különleges, átszellemült, varázlsatos hangulatba révülten hallgattuk Szabó András szép szavalatait, Bakos István irodalomtörténész, Oláh János és Mezey Katalin visszaemlékezéseit és a többiek versmondását. Az egyetemi alkotókör hozta közös platformra a kilenc alkotót, akik kötődtek az Eötvös és a Ráday kollégiumhoz is. Páratlan volt a pártállami időkben az, hogy belső, szerves összetartozás teremtett egymás után két alkotócsoportot. (Az Újholdasok néven közismert neokatolikus csoportot éppen a kezdődő önkényuralom, a fasiszta kommunizmus zilálta szét.)
A Kielencek jelentkezését előzte meg a Hetek föltűnése: Ágh István, Buda Ferenc, Serfőző Simon és az elhunyt Bella István, Kalász László, Raffay Sarolta, Ratkó József. Ők költőként, szerkesztőként is deklarálták, hogy nemcsak a létező, hanem az eszmei szocializmusból is kiábrándultak. Csontos János tanulmányát idézve annyi a különbség köztük, hogy a Hetek még viszonylag stabil módon skatulyázódtak be a hatvanas évek irodalmi életébe, a Kilencek már bizonyos mértékig törvényen kívülivé váltak. Ugyanakkor sikerült kiharcolniuk a közös jelentkezést egy irodalmi legendává nemesült kötetben. Az Elérhetetlen föld címadó verse Oláh János költeménye, akit feleségével, Mezey Katalinnal együtt zaklatott a rendőrség is egy illegálisnak számító kiadvány miatt. Az Elérhetetlen föld című antológiát a költők – Oláh Jánost idézve – sötét, patkánylyukszerű szobákban szerkesztették össze, ami sokkal könnyebben ment, mint a megjelentetés. A kész anyagot két szépirodalmi kiadó is elutasította. Az antológia végül Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Váci Mihály ajánlásának segítségével jelent meg ötezer példányban az Ifjúsági Lapkiadó gondozásában. A szokatlan, közös szereplés és a szocializmus egyértelmű elutasítása a szó negatív értelmében ellensúlyozta a siker pozitív, felhajtó erejét. A könyvet pillanatok alatt elkapkodták, a kilenc alkotót lépten-nyomon idézték, nemzeti hősként ünnepelték. Ám pályájuk sokáig gellert kapott, mindannyian az irodalom perifériájára kerültek.
Az Elérhetetlen föld II. a nyitás, a csöndes forradalom nyitányának második évében, 1982-ben jelent meg, majd újra napvilágot látott 1994-ben a könyv, Vasy Géza irodalomtörténész előszavával. Jó volt hallani újra fiatalkorunk emblematikus alakjait. Győri László, Konczek József, a csapat lefiatalabb tagja, Kovács István, Kiss Benedek a versek közvetítésével szólalt meg. Mezey Katalin és Oláh János idézte meg Rózsa Endre, illetve a fiatalabb Körmendi Lajos, Nagy Gáspár felejthetetlen alakját. A jelenkor szörnyűségeiről Oláh János beszélt. Neki sikerült megerősítenie és életképessé tennie a hazai folyóirat-paletta legszínvonalasabb lapját, a Magyar Írószövetség autentikus folyóiratát, a Magyar Naplót. Ám nem hitte volna, hogy a pénzvilág kontraszelekciója az egyre gyöngülő pártállami diktatúra kontraszelekciójánál is erősebbnek bizonyul. S eközben a lappangó diktatúra is egyre inkább erősödik, mert mi más az, mint diktatúra, hogy megígért anyagi támogatásokat csökkent vagy tart tart vissza a kulturális kormányzat. És hogy természetes állapottá vált immár, hogy a magyar író, a magyar költő most már nemcsak a könyvekért, hanem a folyóiratokban megjelent munkáiért sem kap honoráriumot. Az ember itt és most csak a költészet, az eszme, a gondolat mindennél szívósabb, elpusztíthatatlan erejében reménykedhet.
