Eddigi, folyamatosan gyarapodó életművéről elmondhatjuk, hogy tematikai szempontból enciklopédikus igénnyel dolgozta föl a huszadik-huszonegyedik század értelmiségi létezésének minden szegmensét, s az átalegmberélet pokoli bugyrairól is teljes képet nyújt. Vádiratokat ír az átmeneti kor falára, amely nem becsüli sem a művészeit, sem a kreatív értelmiség élvonalát, még kevésbé a tehetséges, tisztességes, a kötelességét becsületesen teljesítő átlagértelmiséget. S azzal is szembenéz, hogy a rendszerváltozás egyik legnagyobb csalódása éppen abban ragadható meg, hogy ebben a tekintetben semmi sem változik.
Legújabb, összműfaji szintézist és gondolati, metafizikai összegzést megvalósító abszurd antiregénye, a Godot megjött kapcsolódik is a korábbiakhoz, ugyanakkor új fejezetet is nyit az írónő életművében, amelynek legkülsődlegesebb ismérve, hogy ocsúmentes, hibátlan dolgozatokat tartalmaz.
Jókai Anna ma is hű önmagához, nem ad ki soha a kezéből félig kész vagy majdnem befejezett munkákat csupán azért, hogy bizonyítsa folyamatos jelenlétét a hazai irodalom palettáján.
A hétköznapok abszurditását is tanulmányozhatjuk a Kötél nélkül (1969), A labda (1971), a Szeretteink, szerelmeink (1973), A reimsi angyal (1975), A panasz leírása (1980) című kisprózai kötetekben. Első nagyszabású regénye, az 1968-ban megjelent 4447 egy vegyes, lumpen, melós, lumpenértelmiségi tagokat magában foglaló család kálváriáját, a vegetáció szintjére süllyedt hétköznapokat, majd a groteszk, tragikomikus végkifejletet, a 4447-es helyrajzi számú ház pusztulását is elénk tárja. Az abszurd iránti fogékonyság tetten érhető az első nagy regénysiker, a Tartozik és követel című, 1970-es opusban is. A beteljesületlen, a szocializmus hétköznapjaiba sekélyesedett egykori tehetség kálváriáját és az ’56-os szabadságharcunk leverését megörökítő első nagyregény, az 1972-es Napok a nagyra hivatott, ám a lét sátáni szféráiban eltévelyedett zseni (Mindhalálig, 1974) tragikusan abszurd sorsának regénye, valamint az alkotói lét poklainak és elíziumainak metafizikus nagyregényei, A feladat (1977), a Jákob lajtorjája (1982), a Ne féljetek! (1998) keresik az üdvösség, az isteni megigazulás esélyeit is. Ugyanakkor hitelesen tárják elénk azokat a hétköznapi életakadályokat, amelyek tökéletesen abszurd módon, de elgáncsolják ama gigászi küldetésre predesztinált embereket is, akik homlokukkal a csillagokat érintik, de elbotlanak szinte egyetlen kicsinyke szalmaszálban is.
Jókai Anna életműve a 4447-től, a drámaváltozatoktól (Fejünk felől a tetőt, Tartozik és követel) a Vörös és vörösön, az Ifjú halász és a hálón át a zseniális, pengeéles és kifinomult esszékig (Mi ez az álom, 1990; A töve és a gallya, 1991; Perc-emberkék dáridója, 1996) az emberi élet Istenhez kiáltó, napfényglóriás zenitjeiről és a pokolba vonzó, abszurd drámákhoz lényegülő nadírjairól is teljes képet nyújt. Az eddigi életművet a maga teljességében gigászi vállalkozás megvalósításaként újra közölte a Széphalom Könyvműhely, amelyet író és költőtársa, Mezey Katalin vezet. Eközben Jókai Anna az enciklopédikus teljességhez képest új korszakot kezdett el az Ima Magyarországért (2003) című csodálatos költeménnyel. Ebben bevallottan azt a végtelen, konkrét politikai okoktól motivált csalódásélményt is megfogalmazta, amelyet a gondolkodó magyarok éreztek az 1998–2002-ig alapjában véve jól működő polgári, keresztény, nemzeti kormány racionálisan megmagyarázhatatlan, tökéletesen abszurd választási veresége után. Ugyanakkor Istenhez kiáltva imába foglalta azt a világméretű pusztulást is, amit a globalizáció, a baloldali-liberális médiumok hazugsággyárai okoznak az emberek lelkében. Nem kevéssé azt a környezetrombolást is megmutatta, ami már-már reális valósággá teheti az ökológiai apokalipszist, a totális világpusztulást is. E vers felfogható az addigi Jókai Anna-életmű zárókövének, de az új korszak nyitányának is.
Az archaizáló, régi magyar irodalmi verselői stílust és a pusztulás további terjedését, Magyarország és a világ elfekélyesedésének krónikáját folytatta a Virágvasánap alkonyán – Krónikásének 1956-2006 című remek költeményében is. Ezt a tavaly megjelent művet végigolvasva az éles tekintetű, hallásra kiélezett fülű olvasó már sejtette, hogy az írónőt immár konkrétan is megérinti, ihletbe lendíti a hétköznapjainkba immár végérvényesen beköltözött abszurditás és a köznapi szenny is. Az enyészet és az erózió taszító „illata”. Beszéljünk magyarul: bűze. Magyarán: sejthető volt, hogy Jókai Anna életművének új fejezetében megjelenik az abszurd legfennköltebb filozófiája és a hétköznapi abszurditások naturális valósága is. A Godot megjött című, legújabb regénye műfaji szempontból is sokrétű. Avantgárd és neoavantgárd gesztusok, bibliai, magyar és világirodalmi allúziók, drámai és lírai elemek, színműforma párbeszédek és versbetétek teszik összetetté a prózaepikai alkotás szerkezetét. A cím irodalmi utalás. Samuel Beckett, a huszadik századi dráma kiemelkedő képviselője alkotta meg 1959-ben az abszurd irodalom szimbolikus alapművét, a Godot-ra várva című tragikomédiát. E műben a főszereplők várnak valakit, a remény megtestesülését, aki viszont soha nem jön már el. Jókai Anna Godot megjött című regényében Godot, a Megváltó eljött hozzánk, de egyelőre hiába kopogtat az üdvösségre még éretlen emberiség kapuján.
Félreértés ne essék, Jókai Anna nem veszítette el hitét sem az emberiségben, sem Magyarország jobb jövőjében. 2003 óta hetente háromszor, négyszer is előadást tart fővárosi Fidesz-szervezetekben, polgári körökben, művelődési házakban, templomokban. Nem véletlen, hogy tegnap a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett teltházas, az írónót köszöntő ünnepi műsorban Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, Sopányi Antal katolikus, Gáncs Péter evangélikus, Balog Zoltán református lelkészek a jó hír hozójának, Isten hűséges küldöttének nevezték. Aki magánemberként is a műveiben megfogalmazott keresztény erkölcsi elveknek megfelelően él. És ennél nincs szebb dicséret íróember számára.
