Kegyetlen, karcos, szívhez szólós + Videó + Képriport

Egy szép napon Lovasi András felfedezte magában a szunnyadó riffelős szólógitárost, vásárolt egy hathúros hangszert, a fáma szerint érzülete kitartott egy Kispál-koncertig, ahol is a hajdani tagok, Ózdi Rezső és Bräutigam Gábor a koncert nosztalgia blokkjában léptek fel, ahol is rájöttek: jó azért együtt zenélni. Rezső és Lovasi elkezdtek számokat összerakni, és – minő véletlen –, megjelent Lecsó (Leskovics Gábor) is, aki hallgatott kicsit, gitározott kicsit, beszélt sokat, míg végül megszületett a Kiscsillag.

Ezek után jön egy szívbe markoló szám, a Nehézbörtönsúlyzó, majd gonosz ikerpárja, az Elegáns tűnődés, amikor már „nincs mit ragozni, nincs mit tagadni, nincs mit…”. De lehet ragozni, odavág Az a világ nincsen, amibe mindenki azt lát bele, amit éppen akar, „el lehet innen menni”, el, persze, de már nem képes rá az ember. A tömeg hullámzik, őrjöng, jól fésült, stüncitatyót szorító lányok vesztik el a kontrollt önmaguk felett. Lovasi elvonul, egy lányka lép a helyébe eszkimókabátban, „itt biza klipforgatás lesz”, hangzik az ukáz, de senkit nem zavar, minden lány himnuszként énekli: „vigyetek el engem is lassúzni, srácok”. Mondhatjuk, hogy már vannak „kiscsillagos” számok – a Szomszéd és a Fecskés az első lemez hangulatát idézi.

A Szomszéd a maga nemében remekmű, bár a koncert közönségének 80 százaléka semmit nem érthetett belőle, hiszen ők még a csajozás-pasizás, tesztoszteronrobbanás ámulatában égnek. Pedig a Szomszéd a sötétség, a szomorúság és a fájdalom (krumplit a szafttal) himnusza, valójában azt magyarázza, hogy akármennyire is szeretnénk elszakadni, az lehetetlen… Az összes elrontott házasság indulója. Nem lehet mosolyogni, mert a sövény fölött lesek, csak a felnőttek értik, és újból kérik.

Kialudtak a fények, Lovasiék álhisztit rendezve vonultak le a színpadról, de a tömeg egy emberként kezdte kiabálni: van-e szándék? És persze, szándék az volt, ráadás is rendesen. Itt már nem „állnak a férfiak” (bár a szöveg többi része stimmelt…), a tömeg énekelni kezdi a „ha én lennék a szerelmed” slágerét, a lányok bárgyú, könnyben úszó szemekkel fordulnak a már ital miatt csillogó szemű párjukhoz, úgy tátogják: „Ha én lennék a szerelmed, sokszor biztos bántanálak, hogy tudsz így szeretni, én soha nem tudnálak…” A végén már sajnáltuk Jávor Pált is, aki „sokat smárolt le ronda nőt”, álltunk sírva az ágyon a himnusz alatt, nézek a mellettem állóra: „na, hova hoztalak, ez itt az álmom…”

A fiúk csak mosolyognak, azt üzenik, mi már levágtuk az összes disznót, a titkot csak mi ismerjük (na, meg én). A lemeznyitó szám teljesen rádióbarát, bár lehet, hogy csak azért, mert a szerkesztők nem fogják érteni.

Visszanézni tévedés. A Jávor Pál, a Feketemosó, a Country, az Itt az idő is remekművek, de kiderül, hogy a főhősök nem is sötétek, sőt világosan látják, mi is a megmosolyogtató, elgondolkoztató, ha a kormány a kezükben van. Igazságosak lesznek. Habár nem igazságos, hogy vége a lemeznek, vége a koncertnek. Döntetlen az állás az első és a második lemez párharcában. Ha a második lemez legalább annyira jó, mint az első, akkor már jobb is (és igen, lehet überelni a második lemezzel is). Úgy hangzik, mintha élő lenne. Szereplői vagyunk az összes számnak. Rólunk szól? „Bármi lehetnék, hű de jó vagyok (…) Semmi nem leszek, ahhoz túl öreg vagyok (…) Eléldegélek a hajlamaim szerint, mindenkinek köszönöm szépen, aki élni hagy.”