ÁVH-s megfigyelés egy Opel Rekord miatt

Haláláig megfigyelés alatt tartotta a titkosszolgálat a Debreceni Egyetem egyik kiemelkedő professzorát, a Nobel-díjas Robert Robison munkatársaként is dolgozó Tankó Béla professzort. A második világháború utáni biokémia-oktatás debreceni meghonosítójaként tisztelt tudós – aki a Tankó–Robison észter felfedezőjeként nemzetközi hírnevet szerzett – egy 1964-es évjáratú Opel személygépkocsi miatt került kémkedés gyanújába – derül ki egy róla és édesapjáról készült életrajzi ihletésű filmből.

A film két tudós – apa és fia – munkásságát mutatja be családi dokumentumok, életműkutatók és egykori ismerősök, kollégák visszaemlékezései alapján.

Az erdélyi származású család a múlt század tízes éveiben került Debrecenbe, idősebb Tankó Béla egy ideig az egyetem rektori tisztét is betöltötte. A bölcsészettudományoktól a szerves kémiáig, majd biokémiáig ívelő pályát befutó ifjabb Tankó Béla számos neves hazai és külföldi kutatóval dolgozott együtt.

„Apám a politikától távol tartotta magát, a munkájának élt. Mégis szemet szúrt a titkosszolgálatnak, mert külföldi útjain találkozott emigrációban élő honfitársaival. A legnagyobb »bűne« azonban az volt, hogy Németországból hazahozott egy rokonaitól ajándékba kapott, 1964-es évjáratú Opel Rekord személygépkocsit. Az autóról ugyanis a titkosszolgák azt gyanították, hogy nem kapta, hanem kémkedésért kapott pénzen vette” – számol be a levéltári dokumentumokban fellelhető feljegyzésekről fia, Tankó Attila, aki családtörténeti kutatásai során megdöbbenve fedezte fel a megfigyelés tényét.

„A kor szellemét ismerve is elkeserítő, hogy apám tudományos munkássága miatt került a titkosszolgálat látókörébe, hiszen külföldi útjai általában a szakmai konferenciákra, kongresszusokra való utazást jelentettek” – mondja. Amint az az iratokból kiderül, a hatvanas években indított titkosszolgálati vizsgálat visszanyúlt egészen 1947-ig, amikor a Magyar Közösség nevű társaság ügyét tárgyalva ifj. Tankó Béla neve is felmerült mint a társasághoz köthető személy. Akkoriban még nem foglalkoztak vele, 1964-ben találtak rá erre az adatra, amikor is megkezdték a megfigyelést. Elsősorban vele kapcsolatban álló embereket állítottak rá, voltak közöttük munkatársak, rokonok, azonos szakmában dolgozó, esetleg szakmai féltékenységgel bíró személyek. Hozzáállásuk változó volt: voltak, akik jóindulatú adatokat szolgáltattak és keveset, voltak, akik rendszeresen jelentettek, rendkívül körültekintően, rosszindulattól sem mentesen. Egy idő után az ügynökök jelentéseit megpróbálták kiegészíteni más forrásokkal, lehallgatták a telefonbeszélgetéseket, ellenőrizték levelezését. Még egy beszervezett ügynököt is kiküldtek külföldön élő rokonaihoz, hogy Tankó professzor ott-tartózkodásáról információkat szerezzenek. A megfigyelési adatok 1966-ig terjednek, ám az akta 1974-ben zárul, azzal a feljegyzéssel, hogy a megfigyelt személy meghalt.

„Apám nekem soha nem beszélt arról, hogy megfigyelték, anyámtól sem hallottam róla, így felvetődik a kérdés, hogy tisztában volt-e ezzel, vagy az egészről mit sem sejtve élte az életét, folytatta tudományos munkáját és utazott a külföldi kongresszusokra. Talán volt olyan ismerőse, aki tudott erről és figyelmeztette őt. Ha így volna, nem lehetett könnyű úgy élnie és dolgoznia, mintha mi sem történt volna. Mindenesetre abszurd, hogy mennyi felesleges energia áldozódott fel akkoriban az emberi butaság oltárán, mennyire nevetséges utólag az az ellenségkereső légkör, amiben kénytelenek voltunk élni” – mondja Tankó Attila.

Ifj. Tankó Béla 1905-ben született az erdélyi Szászvárosban, szüleivel 1914-ben költözött Debrecenbe. Tudományos pályafutását a Tisza István Egyetem – ma Debreceni Egyetem – Orvosi Vegytani Intézetében kezdte 1926-ban Bodnár János professzor tanítványaként és munkatársaként. Ösztöndíjasként 1931–1932-ben Berlinben, Neuberg professzor mellett kutatott, 1933-ban a londoni Lister Intézetben dolgozott. A szénhidrát-anyagcsere foglalkoztatta, a későbbi Nobel-díjas Robisonnal közösen felfedezte a fruktóz-1-foszfátot, más néven a Tankó–Robison észtert. 1939-ben Rockefeller-ösztöndíjat kapott, ám a háborús események nem tették lehetővé az egy év hosszúságú, Egyesült Államokban töltendő ösztöndíj igénybe vételét.

A front elpusztította a debreceni Szerves Kémia Intézet épületét, ezért 1944 telén, 1945 tavaszán szülei házában rendezett be tantermet és labort, így megindulhatott az oktatás. A háború befejeztével az egyetem újjáépítési megbízottjává nevezték ki. A negyvenes évek végén sikertelenül pályázott a budapesti Orvosi Vegytani Intézet, majd a debreceni Szerves Kémiai Intézet vezetésére, az újonnan alapuló Biokémiai Intézet vezetői posztját azonban sikerült elnyernie, ennek élén dolgozott egészen 1973 szeptemberében bekövetkezett haláláig.

Nevéhez kötődik a biokémia, mint önálló szaktárgy oktatási feltételeinek megteremtése. A daganatkutatásokban nagy jelentőségre szert tett nukleinsav-kutatásokba az 1950-es években kapcsolódott be, ő írta A kísérleti orvostudomány vizsgáló módszerei című kézikönyv nukleinsavak vizsgálatával kapcsolatos fejezetét is. 1952-ben a kémiai tudományok kandidátusa lett. Tudományos pályájának kezdetétől tagja volt a Magyar Élettani Társaságnak, a Magyar Biokémiai Társaságnak pedig alapító elnöke volt. Aktívan közreműködött az Európai Biokémiai Társaságok Szövetségének létrejöttében, tagja volt számos külföldi kémiai és biokémiai társaságnak. Fontos szerepet vállalt az MTA Onkológiai és Biokémiai Szakbizottságában. Munkája rengeteg utazással járt, évente legalább egyszer külföldi tanulmányútra volt hivatalos. Születésének 100. évfordulóján felavatták szobrát a Debreceni Egyetem Orvostudományi Centrumának főépülete mögött található szoborparkban.