Ha a mából tekintünk vissza az 1936. augusztus elsején, tehát éppen hetvenöt esztendővel ezelőtt megnyitott berlini nyári olimpiára, a második világháború iszonyatán keresztül látjuk azt, ezért elsősorban a jövendő rossz baljós előjelének tekintjük. Akik azonban háromnegyed évszázada végigélték a versenyek tizenhat napját, még nem tudták, nem is sejtették, mi fog történni, csupán annyit, mi történt: az, hogy az olimpia 1936-tól vált végérvényesen az emberiség kedvenc játékává, Magyarország pedig ugyanekkor sportnagyhatalommá; pillanatnyi állás szerint sajnos nem végérvényesen.Első az Egyesült Államok, második a Szovjetunió, harmadik Magyarország – sokan tudják, hogy így fest az 1952-es, helsinki olimpia éremtáblájának élmezőnye. Első Németország, második az Egyesült Államok, harmadik Magyarország – jóval kevesebben ismerik ezt, az 1936-os dobogót. Mintha bizony pironkodnunk kellene amiatt, hogy versenyzőink ott jártak Berlinben, ahol tíz bajnoki címet nyertek, és a Magyar Rádió debütáló sportközvetítéseinek köszönhetően velük örült a fél ország. Az előző nyolc olimpiáról – az 1920-ason az első világháború veszteseként nem vehettünk részt – 1896-tól 1932-ig időrendben 2, 1, 2, 3, 3, 2, 5 és 6 aranyat hoztak fiaink (lányaink egyet sem), így 1936 tíz bajnoki címe betetőzte a négy esztendővel korábban, Los Angelesben már érzékelt fejlődést, és hazánkat hosszú évtizedekre – szinte napjainkig, a 2008-as pekingi olimpiáig – a vezető sportnemzetek sorába emelte.
A hetvenöt évvel ezelőtti „seregszemlére” – ezúttal igen találó e minősítés – azonban természetesen nem csak ezért emlékezünk. Amikor Berlin 1931-ben megkapta a XI. nyári olimpia rendezési jogát, a világ még nem ismerhette Németország vészterhes jövendőjét. Ezért az utódok részéről az elődökkel szemben roppant méltánytalan és igazságtalan, ráadásul történelmietlen magatartás ezt számon kérni. Nekünk, magyaroknak szintén nincs okunk önostorozásra. A két világháború közti Magyarország – nemcsak a politikai vezető réteg, hanem gyakorlatilag a teljes társadalom – legsúlyosabb traumája a trianoni békeszerződés, illetve annak következménye volt; abban a korban logikusan adódott, hogy revíziós törekvéseinkhez annál az európai hatalomnál keressünk támogatást, amely a Párizs környéki békerendszernek másik kárvallottjaként céljául tűzte ki a határok megváltoztatását. Ebből az alapállásból egyáltalán nem rendkívüli a Pesti Hírlap 1936. július 31-i tudósításának hangvétele, amely ma már egészen más megvilágítást kap: „Pénteken délelőtt 11 órakor a magyar olimpiai csapat ünnepélyes keretek között megkoszorúzza a német hősi emlékművet. A koszorúletételi ünnepélyen megjelenik Sztójay Döme berlini magyar követ is. A hatalmas babérkoszorúnak magyar nemzetiszínű széles szalagján a következő felírás van: Német bajtársainknak a magyar olimpiai csapat.”
Ne feledjük, több mint három évvel vagyunk még Lengyelország lerohanása – és egyetlen nappal az olimpiai megnyitóünnepség előtt. Amelyen 49 ország sportolói sorakoznak fel, köztük természetesen a mieink, akik integetéssel, kalapemeléssel tisztelegnek. De csak azzal. Hogy ez miért érdemel külön említést? Idézzük ismét a Pesti Hírlapot: „Rögtön, amint a francia zászló feltűnik a stadionban, a német közönség tapsolva fogadja a franciákat, akik egyenletes léptekkel, komolyan vonulnak a salakpályán, amíg odaérnek néhány lépésnyire Hitler páholya elé. Ebben a pillanatban vezetőjük int a csapatnak, a francia versenyzők keze fellendül, és német üdvözléssel köszöntik a vezért és kancellárt, valamint a díszpáholy közönségét. Leírhatatlan, milyen tombolás, tüntetés kezdődött erre a stadionban.”
Még Pierre de Coubertin, a modern olimpia atyja is igen elégedett, részben persze azért, mert szorult anyagi helyzetéről értesülve Hitler kereken tízezer birodalmi márkával segíti ki a bárót. Az esztendő februárjában amúgy is nagy sikerrel zárul a Garmisch-Partenkirchenben tökéletesen megszervezett téli olimpia, bár az antiszemitizmus megnyilvánulásai már jelentősen rontják az összképet. A náci párt, az NSDAP körzetvezetője például felhívja a helyi lakosság figyelmét, hogy minden zsidó jellegzetességet számoljanak fel Garmisch környékén, de a nemzetközi felhördülés hatására a rendezők megígérik: Berlinben nyoma sem lesz rasszizmusnak.
A világ pedig megbékél, és nem győz álmélkodni. Hisz első ízben viszi 3075 futó ugyanannyi kilométeren át az olimpiai lángot Göröghonból az ötkarikás játékok helyszínére, ahol a versenyzők tiszteletére olimpiai harangot öntenek, a létesítmények csodálatosak, az olimpiai falu pazar – bár a 328 női sportoló nem kaphat ott elszállásolást –, a szervezés bámulatos, a telt ház rendszeres, a mérhető sportágakban szakadatlanul ömlik a világcsúcseső. A színes bőrű amerikai atléta, Jesse Owens négy bajnoki címével már-már mai értelemben vett sztár; mint azt egyszer megírtuk, tévedés, hogy Hitler nem volt hajlandó kezet rázni vele, a program gördülékenysége érdekében éppenséggel arra kérték, ne fogadja páholyában a bajnokokat, ám a Pesti Hírlap kommentárja sajnálatos kordokumentum: „Owens teljesítménye és versenyzési módja olyan nagyszerű és olyan különálló látványosság, hogy neki még azt is megbocsátják, hogy fekete, és a fehér embereket győzi le. Nem úgy, mint honfitársának, a 800 méteren Woodruffnak, aki alig kapott tapsot a győzelemért, ellenben az utána másodiknak beérkezett olasz Lanzit viharos ünneplésben részesítették.”
Vízilabdában a magyar csapat – Komjádi Béla fájdalmasan korai halála dacára – többek között a németekkel szemben védi meg bajnoki címét. Pedig a házigazdák előzetesen azzal kérkednek, hogy Hitler jelenléte két gólt jelent majd nekik, mire a mieink rávágják: nálunk pedig ott lesz Németh Jamesz, és ő négy gólt ér. Aztán Hitler ki se megy a meccsre, gólzsákunk pedig egyszer sem talál be, de a 2-2-es döntetlennel, jobb gólkülönbséggel miénk az arany.
Vívóink és birkózóink egyaránt tripláztak, utóbbiak részéről Zombori Ödön, Lőrincz Márton és Kárpáti Károly nyer, előbbiektől természetesen a kardcsapat, valamint egyéniben Kabos Endre, női tőrben pedig Elek Ilona a zsidó származású német Helen Mayert győzi le, aki már Amerikából tért haza, de mivel nem tud győzni, megy is vissza, amint lehet. Harangi Imre ökölvívásban szétrepedt szemöldökkel és vérző fejjel sem áll meg a dobogó tetejéig, Csák Ibolya magasugrásban holtversenyt követően kerekedik felül.
Berlini utolsó, tizedik elsőségünk Csik Ferenc múlhatatlan érdeme, a 100 méteres gyorsúszás döntőjéről közvetített először élőben sporteseményt a Magyar Rádió, abban is Pluhár István. Büszke lehetett az úszószövetség elnöke, ifjú Horthy Miklós, aki időmérőként működött közre az olimpián. A bajnokok tölgyfacsemetét kaptak a szervezőktől, Csik nagynénje már előre ki is nézte a helyét, „Ferkó” azonban szerényen annyit válaszolt erre: Jolán néni téved, Jusza vagy Arai szebb helyet talál majd. Ám Csik tévedett, hiszen legyőzte a japánokat, de azt már nem érhette meg, hogy a csemetéje tölgyfává sarjadjon.
Hat nappal a második világháború befejezése előtt, Sopronban bombatámadás áldozata lett, Kabos Endrét pedig munkaszolgálatosként éppen akkor vitte át egy teherautó a Margit hídon, amikor az 1944. november 4-én felrobbant. Őt is túlélte tehát a tölgyfája, amely Berettyóújfaluban, a városi könyvtár előtti parkban cseperedett, Zomborié egy hűvösvölgyi mellékutca kertjében áll, Kárpáti Károlyét pedig pár éve ültették újra a Testnevelési Egyetem kertjében.
Azóta is ott őrzi berlini győzteseink dicsőségét, amelyről 1936 augusztusában a 8 órai Ujság megállapította: „Magyarország idei olimpiai szereplésében van valami fojtogatóan szép és szomorú, valami tragikus és felemelő magyar vonás. Németország és az Egyesült Államok után Magyarország vonult fel a legnagyobb csapattal a berlini olimpiászon. Impozáns, mutatós, félelmes csapat volt, szinte túlzás egy megcsonkított, küszködő kis nemzet részéről.”
E megcsonkított, küszködő kis nemzet azonban Trianon sokkjából ismét öntudatára ébredt, nem kis részben sportsikerei miatt is. A berlini játékok idején például az is megesett, hogy Salamon Béla, a közkedvelt konferanszié és komikus fellépése közben így szólt le a színpadról a közönséghez: „Hölgyeim és uraim! Örömmel tudatom, hogy egy újabb olimpiai bajnokunk van.”
Negyven évvel korábban Hajós Alfrédot, athéni győztesünket még azzal fogadta az egyetemen a professzora, hogy most már ideje lesz nekilátni a tanulásnak is, 1936 bajnokait viszont már hősként ünnepelték itthon.
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
