Tempóhátrány

Lékó Péter kilenc hónapos kihagyás után kiválóan játszott a Ningpóban megrendezett sakk-csapatvilágbajnokságon. Az a célja, hogy visszakerüljön a legjobb tíz közé, merészebb terveket azonban egyelőre nem akar megfogalmazni, mert azok teljesülése nem csak rajta múlik.

Hogyan értékeli a világbajnoki szereplést és saját visszatérését? – kérdeztük már itthon a két plusszal zárt Lékót.
– Csapatverseny volt, ezért először a csapat teljesítményéről beszélek. A roppant erős mezőnyben az első hat közé kerülés volt a szakmai cél. Úgy gondoltam, ha kijön a lépés, akkor érmesek is lehetünk, ha nem, akár a nyolcadik-kilencedik helyen is végezhetünk. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a harmadik fordulótól kezdve egészen a hajráig az első helyért játszhatunk. Karnyújtásnyira volt az érem, de azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy az oroszokkal holtversenyben a negyedik-ötödik helyen végeztünk.
– És személy szerint?
– Nem tudtam, kilenc hónap szünet után hogyan megy majd a játék. Ennél nagyobb kihívással aligha szembesülhettem, mint hogy kilenc kiváló nagymesterrel, világklasszisokkal játszottam. Hét döntetlen mellett két partit megnyertem, ennél jobb visszatérésről nem is álmodhattam volna.
– Leszámítva talán az utolsó két fordulót. Az egyiptomi Amim ellen a biztos döntetlennél talán többet kihozhatott volna a játszmából, s valószínűleg jobban jár a csapat, ha Kína ellen ön szorongatja még Wang Haót, s nem Polgár Judit feszíti túl a húrt.
– A hetedik fordulóban óriási esélyt szalasztottunk el Örményország ellen. Almási Zoli tragikus hősként egy gyönyörűen megjátszott parti végén időzavarban vesztésre rontotta győzelmet ígérő állását. Ebben a lelkiállapotban készültünk Egyiptom ellen. Jómagam az afrikaiak első táblása ellen készültem szokás szerint éjszakába nyúlóan, ám másnap kiderült, hogy ő kimarad, így kerültem szembe Amimmal. A Spanyol megnyitásban kikerülte a Marshall-támadást, olyan változatot választott, ami fonalas remihez vezet. Ebben a partiban is újítottam a Fxe5 lépéssel, amire Griscsuk, az oroszok menője utólag megjegyezte, ha ezt Anand ellen lépem, mindenki finoman megjátszott partiról beszél. Amim nem akart többet a döntetlennél, amit a játszma után el is ismert, s vannak olyan helyzetek, amikor sötét ez ellen nem tehet semmit.
– Másnap Wang Hao ellen viszont az ismert elemzőprogram, a Fritz is az ön biztos előnyét mutatta, amikor döntetlenre adta a partit. Nem túl korán?
– Ismét az előzményekkel kezdeném. Óriási balszerencse, hogy éppen a legfontosabb, utolsó fordulóban kerültünk össze a házigazda Kínával. Az addigi délután három helyett délelőtt tízre hozták előre a kezdést. Ami a kínaiaknak délelőtt tíz, nekünk, európaiaknak viszont hajnali négy. Mintha a labdarúgó vb-döntőjét reggel nyolckor rendeznék meg. Olyan változatra törekedtem, amelyben biztos előnyben nyúzhatom az ellenfelemet. Ám ő már az elején megtalálta a legjobb folytatást. A végén valóban gyalogelőnyöm volt, ám a világklasszis nagymesterek olykor többet látnak a gépnél. De a Fritzet nem is használjuk, annál már sokkal fejlettebb programok vannak. A gyalogáldozattal Wang Hao lényegében az egyetlen lehetséges utat választotta. Ráadásul, amikor remire adtuk, Balogh Csabának nyerési esélye volt, Almási jól állt, s Juditnál sem gondolt senki a vereségre. A vége rendkívül balszerencsésen alakult.
– Kellemesebb téma az Ivancsuk elleni bravúros győzelme.
– A modern sakkozás iróniája, ahogy az a parti eldőlt. Mindenki azt hitte, a kilenc hónapos elemzésem egyik terméke az ott bevetett újítás. Ivancsuk is így gondolta, hiszen miután meghúztam az f4-et, majd utána a c5-öt, széttárta a karját, rám mosolygott, majd intett az ukrán csapatvezetőnek, kért egy kávét, s negyven percen át töprengett, mit is csináljon. Jellemző a zsenialitására, hogy a tábla mellett megtalálta a legjobb folytatást. Ami után viszont én gondolkoztam negyven percet. A teremben mindenki a táblánk köré sereglett, s ekkor senki sem értette, mi is történik valójában. Az igazság ugyanis az, hogy ezt a változatot még két éve találtam ki, ám akkor le is zártam az elemzéseket, s mivel az én fejem sem számítógép, minden elágazásra már nem emlékeztem fejből. A győzelmemet, elismerem, részben ennek köszönhetem. Egy adott ponton, Fg2 helyett Kf1-gyel világos ugyanis kikényszeríthette volna a döntetlent. Ha csuklóból lépek, Ivancsuk valószínűleg így jár el. Ám elkapta a hév, az éles helyzetben győzelemre törekedett. A negyvenedik lépésig, az időellenőrzésig senki sem tudta, mi lesz ebből, amikor volt időnk átszámolni a folytatást, akkor viszont mindketten láttuk, hogy én nyerek.
– Ivancsuk már-már a mumusa, egy ilyen győzelem helyrebillenti az önbizalmát?
– Természetesen, a New in chess magazin már meg is rendelte tőlem a játszma elemzését. Korábban Ivancsuk két sakkolimpián is megvert, ami egyben Ukrajna győzelmét is jelentette. Olyan ez, mintha a tizenegyespárbajban a csapat klasszisa fölé rúgja a labdát. Ha nem is hibáztatják érte, a bűntudat emészti. Csak a reváns segít ezt oldani. De már ez előtt is jó érzéssel töltött el, hogy Karjakin és Radzsabov sem talált fogást rajtam, sőt Karjakin mintha kimondottan tartott volna tőlem.
– Mi lesz a következő versenye?
– Egyelőre csak az biztos, hogy tíz év szünet után ismét indulok a kieséses rendszerű Világkupán Hanti-Manszijszkban.
– Szupertornákra tehát még nem hívják.
– A szervezőket is meg kell érteni, előre kell gondolkozniuk.
– Közismert volt, hogy a Ningpóban, a csapat világbajnokságon visszatér, nemde?
– A szponzorok visszalépése miatt az elmúlt években megfogyatkoztak a nagy versenyek, a rendezők érthetően a legjobbakat akarják meghívni. De bízom benne, hogy a Tal-emlékversenyre vagy a Wijk aan Zee-i tornára kapok még meghívót.
– Tíz éven át ott volt a legjobb tíz között. Miért esett vissza?
– Megváltoztak a körülmények, a többiek elléptek mellőlem, erőlködtem, hogy tartsam a lépést, de nem igazán sikerült, ami pszichésen megviselt, s nem bírtam az állandó gyűrődést. Éreztem, hogy pihenésre van szükségem, fel kell töltődnöm.
– Milyen körülmények változtak meg?
– Az ezredforduló tájékán nem véletlenül kerültem a legjobbak közé, s játszhattam világbajnoki címmeccset Kramnyikkal. A német szponzoromnak köszönhetően rendelkeztem a kellő informatikai háttérrel, s megfelelő csapat állt mögöttem. A vb-döntő honoráriumából egy darabig még tudtam fedezni a költségeket, ám támogatás híján 2007-től lemaradtam.
– Máig fájó pont az életében, hogy Magyarország nem pályázta meg a páros mérkőzés megrendezését?
– Elsősorban nem is személy szerint fáj, hanem az általános magyarországi állapotok miatt. Itt a Való világból kerülnek ki a hősök, a példaképek, nem azok közül, akik értéket teremtenek, elérnek valamit. Ennek én csak az egyik kárvallottja vagyok. Hadd soroljam az ellenpéldákat. Anand nem véletlenül táltosodott meg közel a negyvenhez, s lett világbajnok, élvezi India támogatását, több mint tízfős csapat áll mögötte, mindig a csúcstechnológiával dolgozhat. Topalov tíz éve mögöttem járt. Noha Spanyolországban él, Bulgária, amelynek a lehetőségei szemernyivel sem jobbak Magyarországénál, Szófiában évről évre a legrangosabb tornát rendezi, s több mint kétmillió dolláros díjalappal természetszerűleg lett a Topalov–Anand vb-döntő házigazdája. 2007-ben a világbajnokjelöltek tornájáról én úgy jöttem haza negyedikként, hogy itthon leírtak, Lékó már nem lesz világbajnok. Aronjant, aki a hetedik helyen végzett, az örmény miniszterelnök fogadta, s azt kérdezte tőle, talán nem biztosítunk elegendő edzőt? Azóta túlzás nélkül egész Örményország Aronjan mögött áll, aminek látszik is az eredménye, ő a harmadik a világranglistán. Azt is ajánlanám az érdeklődők figyelmébe, ahogy a Ningpóban győztes örmény csapatot fogadták Jerevánban. Több tízezres tömeg, mint amikor Djokovics megnyerte a Wimbledont. Carlsennek a norvégok, csekélység, Garri Kaszparovot nyerték meg főedzőnek. Együttműködésük egy éve alatt Carlsen tehetséges, nagy reményű fiatalból világelső lett. De említhetném az oroszokat, a kínaiakat, az azerieket, őket is támogatják központilag. Az említett sakkozók a vetélytársaim, velük kell megküzdenem – magamra hagyatkozva.
– A kritikusai szerint a bezárkózottsága részben önkéntes. Akkor sem volt hajlandó változtatni, amikor kimerülni látszott a szakmai kapcsolata apósával, Arsak Petroszjannal, aki egyébként az örmény válogatott kapitánya.
– Jól tudom, honnan, kitől származnak az engem érintő, idehaza megfogalmazott bírálatok, amelyekkel nem kívánok foglalkozni. Én úgy éltem meg, hogy Arsakra akkor is számíthattam, amikor másra nem.
– Ha az apósának remek ötlete támad, kivel osztja meg, önnel vagy Aronjannal?
– Természetesen velem.
– Ön szerint Kaszparov számára a kölcsönös szimpátia, a szakmai kihívás vagy az anyagi megbecsülés volt döntő, amikor elvállalta Carlsen felkészítését?
– Mindhárom.
– S miért nem a saját karrierjét egyengeti? Lát még esélyt a visszatérésére?
– Szemernyit sem. Kaszparovnak most sem okozna gondot, hogy az első tízbe kerüljön, az első ötbe is beverekedné magát, de számára egyetlen pozíció fogadható el, a világelsőé, a világbajnoké. Erre pedig nincs esélye, Anand annyival előtte jár.
– S mi az ön célja? A világbajnoki cím megszerzéséről már letett?
– Ennek a kérdésnek pillanatnyilag nincs realitása. Ha visszakerülök az első tízbe, ott magabiztosan megvetem a lábam, s a legjobbakkal azonos feltételek mellett készülhetek, akkor beszélhetünk róla.
– A sakk rengeteget köszönhet az informatikai robbanásnak, az internet segítségével bárki élőben követheti a partikat, ugyanakkor az emberi tényező szerepe csökken. A számítástechnika nem öli meg a játék lelkét?
– Szakmailag óriási a fejlődés. Más kérdés, hogy a versenyhelyszínekről elfogynak a nézők, s emiatt a szponzorok sem olyan lelkesek. Továbbá közepes elemzőprogram birtokában olykor az amatőrök bámulatos magabiztossággal törnek pálcát a nagymesterek felett, elfelejtve, hogy a tábla mellett a sakkozó csak magára számíthat.
– A népszerűsítés érdekében a sakkozók is sokat tehetnének. Ha például a partik után nem távoznának szó nélkül, hanem közös elemzést és sajtótájékoztatót tartanának. Ön vállalná?
– Annál is inkább, mert Dortmundban régebben ez volt a szokás, s így ismerkedtem meg a feleségemmel. Szofi persze nem az elemzéseimre, hanem a különös német akcentusomra figyelt fel.
– A fogadási csalás a sakkozást is érinti?
– Valami történhetett, mert az utóbbi időben sakkjátszmákra már nem lehet fogadni, bár abban biztos vagyok, hogy az ötven legjobb nagymestert ez a probléma sohasem érintette. Egyszer én is kaptam egy levelet, amelyben egy szerencsejátékos velem akarta megfizettetni a veszteségét, mondván, nem a várt eredményt értem el.
– Ha újra kezdhetné, van, amit másként csinálna az életében?
– Nem hinném. Valószínűleg újra csak sakkozó válna belőlem.
– S ha egyszer apa lesz, a fiának ajánlaná ezt a pályát?
– Ha lesz tehetsége és kitartása a sakkhoz, akkor miért ne? Könnyebb dolga lesz, mint nekem annak idején. Arsaknak és nekem köszönhetően elfogadható nevelőedzőkre számíthat.