Ziccerben

Férfi vízilabda-válogatottunk negyedikként végzett a sanghaji világbajnokságon. Erre mondják egyesek, nem lehet mindig nyerni, mások meg azt, néha azért már nem ártana; csakhogy egy ideje nem sikerül. A minősítések helyett kezdő felütésként ragaszkodjunk a tényekhez: az 1997 óta íródó Kemény-érában négy komoly nemzetközi tornán maradt érem nélkül a csapat, a 2001-es, a 2009-es és a 2011-es vb-n, valamint a 2010-es Eb-n. Majd másfél évtizedbe négy botlás bőven belefér. Három esztendőbe három ellenben nem igazán.
Illetve, amint látjuk, mégis. A Peking és London közti időszakot most már biztosan kimagasló eredmény nélkül zárja válogatottunk (bár januárban rendeznek még egy Eb-t, de az inkább felkészülési verseny lesz), így aztán jövőre sincs semmiféle garancia a dobogóra. Már csak azért sem, mert Kemény egyik tézise szerint az olimpia előtti évben már ki kell tűnnie, aki esélyesnek tartja magát, no meg elvárja, hogy mások is annak tekintsék. 1999-ben, 2003-ban és 2007-ben sikerült megfelelni ennek, idén viszont nem. Az előző két szezon negyedik és ötödik pozíciójával együtt különösen nem.
Igaz, a szerbek ellen négygólos vezetésről elbukott elődöntő után azt írtuk, fiaink a vereség dacára bejelentkeztek az olimpiai bajnoki címre, de a szombati bronzmeccs alapján hasonló logikával akár hozzá is tehetnénk, hogy azzal meg éppenséggel kijelentkeztek. Visszakapaszkodtak ugyan ötgólos hátrányból – ez a szerbekéhez fogható bravúr –, és végül mindkét délszláv gárda ellen emberelőnyös helyzetben támadhattak a döntetlenért, a túlélésért, de mindkétszer hiába. Ami ennél is nagyobb baj, egyszer sem azért, mert a tökéletesen kijátszott ziccert valaki a belső kapufára vágta, hanem mert a legígéretesebb pozícióban lévő játékos nem akarta, nem merte érzékelni, hogy itt a most vagy soha pillanata. Ehelyett átpasszolta a labdát és a felelősséget. Ha valami, hát ez végképp nem jellemezte korábban a magyar válogatottat. Amely – az indifferens kazah meccset nem számítva – összesen öt jó negyedet produkált a sanghaji
vb-n: Montenegró ellen az utolsót, a szerbekkel szemben az első két és felet (bár az parádés volt), a szombati kisdöntőben a záró másfelet. Öt jó negyeddel pedig kizárt világversenyt nyerni; még döntőbe kerülni is.
Önmagában ez se nem tragédia, se nem főbenjáró vétek. Részben elbúcsúzott, részben most búcsúzik a nagy generáció, ami éppen attól volt nagy, hogy nem születik minden évtizedben hozzá fogható. Az utódokból sem a szándék vagy az ambíció hiányzik, hanem a világverő képesség. A mentális is, és vele a belőle táplálkozó rendíthetetlen hit és önbizalom. Ez a legélesebb szituációkban mutatkozott meg a legtisztábban.
A sanghaji vb-n olyan volt az egész csapatunk, mint a kapusa, Nagy Viktor. Számos sportemberi erényt egyesít, divatos, de kissé bárgyú kifejezéssel élve szerethető, beláthatatlanok a magasságai, ám olykor a mélységei is. Azaz kalkulálhatatlan – és ez sajnos nem a korszakos bajnokok sajátja.
Persze, történjék bármi Londonban, az az elmúlt másfél évtizedet nem írja át. Sydney, Athén és Peking aranyait nem kell megvédeni, azokat vitrinek és históriáskönyvek őrzik. No meg szívek, nem szavak. Ugyanakkor az is megváltoztathatatlan tény marad, hogy az itthon még mindig a világ legjobbjaként körülrajongott magyar válogatott három éven át nem nyert semmit, Sőt, a nyerésnek a közelében sem volt. Pedig a harmadik évezred klasszis sportolójának az élete nem állhat csak olimpiákból. Mert ahogyan mindennap új hősök születnek, úgy minden nap magában hordozza a bukás lehetőségét is. Pólósaink e tekintetben kétszeresen is szerencsések – egyrészt eredményeikkel, azok kommunikálásával és a szövetségi kapitány karizmájával menlevelet írtak maguknak Londonig, másrészt belterjes a sportág, csekély a konkurencia, hatalmasat még bukni sem lehet.
Hogy akkor miként közelítsünk Sanghajhoz és Londonhoz? Egészséges derűvel és föld közeli optimizmussal. Fogadjuk el, hogy a miénknél akadnak erősebb és esélyesebb riválisok. Nincs szerbfóbiánk, mert az elődöntő első húsz percének brillírozása ezt kizárja – ellenben el kell ismernünk, hogy a szerbek, ha innen is felálltak, több döntő elemben egyértelműen jobbak nálunk. Sőt, valószínűleg a horvátok is. Ahogy a világbajnok olaszok úgyszintén.
Ez van. Tényleg nem lehet mindig nyerni. Ideje tehát leszámolni egy illúzióval, ugyanakkor azzal a mítosszal is, amely az elődöknek köszönhetően az utódokat is még mindig körüllengi. A magyar pólóssrácokban ne lássunk, ne láttassunk mondabeli hősöket. Tehetséges és jóravaló, kétkezi sportolók ők, egy kis sportág jobbára sikeres művelői. Az ifikorból kinőtt ígéret ne akarjon havi egymillió forintot keresni, a folyamatosan sérült, egykori menő se másfelet, ha véletlen erre vetődik a Pro Recco, ne zárják el kordonnal a sztárokat, hanem örüljenek az érdeklődésnek, a válogatottak és a stábtagok az aktuális versenyen tetszőleges ideig álljanak a média rendelkezésére, sőt, legyenek hálásak a lehetőségért.
A magyar póló jövendőbeli viszonylagos sikerének ez a titka. Legalább annyira, mint az abszolút ziccerig húzott emberelőny.
Hát még akkor, ha az a ziccer egyre többször ki is marad.