D. Horváth Gábor: Kócos szkinhed a Népszabadság hálójában

Aki ismeri és olvassa az internetes újságokat, az tudja, hogy az ilyen lapok szerkesztői hogyan könnyítik meg a tájékozódást. Az adott cikket olyan hívó szavakkal, címkékkel látják el, hogy a témára kíváncsi látogatók hamar ráleljenek a keresett írásra. Emellett más olyan írásokat is ajánlanak, amelyek hasonló témáról szólnak. Röviden szólva: aki az internetes lapokban böngészik, rögvest egy hálóban találja magát.

A Népszabadság internetes változata, a Nol.hu is ekként jár el. Szerdán pécsi tudósítójuk egy kaposvári esetről számolt be ezzel a címmel: Roma–hungarista összecsapás egy kaposvári iskolában. A szerkesztők Ungár Tamás írását ezekkel az útmutató címkékkel látták el: erőszak, roma, szélsőjobb, iskola, gyűlölet, s hogy célt ne tévesszen az olvasó, a következő más cikkekkel kapcsolták össze: Püspök, boszorkány; Romaellenes lincshangulat: ’Integrálni? Egy frászt, internálni!’; Miklós Gábor a szélsőjobb eszméletlenségeiről: Elméleti lehetőség; Gyűlöletturizmus; Tóth Ákos: Cigányok teli bendővel. Aki tehát a kaposvári eset ismertetésére téved – bár még egy szót sem olvasott el –, máris olyan gondolati hálóba kerül, ahonnan nem biztos, hogy könnyen ki tud mászni. Pedig erre például Ungár Tamás tévedésektől tarkálló cikke után is nagy szükség lenne.

Az írásban szereplő történet egy kaposvári középiskolában játszódott le a napokban. Az iskola egyik első osztályos, 14 éves tanulóját körbevette több nála idősebb iskolatársa – azaz nem osztálytársa, ahogyan Ungár írta –, és nekiszegezték azt a kérdést, hogy utálja-e a cigányokat. A fiú őszinte volt, megmondta az igazat, mire cigány honfitársai szidni, lökdösni és verni kezdték. A fiú nem védekezett, a többszörös túlerő miatt nem is lett volna értelme. A tanár közbelépett, majd hívta az igazgatót, aki az egész csapatot kiküldte az osztályból a folyosóra. Ott azonban folytatódott a verés, amelynek során a fiút többször fejbe rúgták. Azzal a diákkal, aki rúgott, már korábban is súlyos magatartásbeli gondjaik voltak a pedagógusoknak, a sértettel szemben viszont ilyen nem merült még föl.

Ungár Tamás már a cikke címében félrevezette az olvasókat. Összecsapásról írt, s arról, hogy a fiú hungarista. A túlerő miatt azonban az előbbiről szó sem lehetett, utóbbiról pedig csupán hallott. Így lett a 14 éves fiúból számára „szkinhedmegjelenésű, hungarista eszméket követő diák”, aki eszerint megéri a pénzét, nem kell félteni. A fiú azonban nem kopasz, amit megkérdezhetett volna az iskolaigazgatótól, és nyilaskeresztet sem hord magán. Úgy öltözik, mint bárki más. Ungár, ha már leírta állítását, előtte kideríthette volna azt is, hogy egy 14 éves szakmunkástanuló miként lehet tájékozott a hungarista mozgalomról. A fiúval vagy az édesanyjával való beszélgetés alapján ugyanis rögtön világossá válhatott volna számára, hogy semmiféle mozgalomban nincsenek benne, viszont mindketten hordanak nagy-magyarországos pólóinget. Az asszonynak is van turulos dzsekije. Kérdésemre, hogy milyen alkalommal viselik, csodálkozva válaszolt: „Hát amikor fázunk…”

Ha az újságíró csak egy pár mondatot váltott volna valamelyikükkel, pontosan értette volna, hogy ezeknek az embereknek – még ha használják is a turulos dzsekit – fogalmuk sincs sem Szálasiról, sem a hungarizmusról. Arról azonban, hogy a verés mögött valóban rasszista indíték volt, Ungár Tamás beszélhetett volna, hiszen ehhez elegendő információ állt rendelkezésére. Ez ugyanis már a cigány diákok provokatív kérdéséből és elfogadhatatlan magatartásából kiderült. S azt is leszögezhette volna, hogy mindenkinek joga van a másikat szeretni vagy utálni, ezért senkinek nem járhat verés. Ungár nem ezt tette, lelke rajta. A Népszabadság tájékozottabb és okosabb szerkesztőitől azonban elvárható, hogy bocsánatot kérjenek a családtól.