Mindenki elől eldugták a Budapest jövőjét meghatározó tervet

Három évtizedes tervezői gondolkodás vezetett Budapest első általános rendezési tervének 1960-as elfogadásához. Az azonban már nem a várostervezőkön múlt, hogy a fejlesztésnek „mindörökre” irányt szabni hivatott programból alig valósult meg valami. Mint ahogy az előző harminc év terveiből sem.

A modern várostervezés megszületése a 19–20. század fordulójára tehető, célja az iparosodás kaotikusnak tűnő városnövekedésének, a liberális kapitalizmus súlyos társadalmi következményeinek orvoslása volt. Így kiemelt figyelmet fordított a városi emberek életmódjának és lakáskörülményeinek javítására is. Bár Budapesten is fölmerült már a század elején a város jövőképének rögzítése, az erre irányuló munka mégis majd harminc évvel később kezdődhetett csak el.

A főváros fejlesztési irányait megszabni hivatott általános rendezési terv (ÁRT) elfogadásához vezető évtizedek törekvéseit mutatja be Sipos András a közelmúltban megjelent, a Jövő Budapestje 1930–1960 című munkájában. A Városfejlesztési programok és rendezési tervek alcímre hallgató, tudományos mű azokat a tervezőket is bemutatja, akik évtizedeken át, különböző politikai viszonyok között is formálni próbálták a fővárost. A kulcsfigurák Harrer Ferenc (1874–1969), Granasztói Pál (1908–1985), Heim Ernő (1904–1980), Preisich Gábor (1909–1998) és Perényi Imre (1913–2002) voltak.

70 számozott példány

Sipos András könyve egy kicsit időutazás, egy kicsit fantáziautazás, „hogy mi lett volna, ha…” – emelte ki a keddi budapesti könyvbemutatón Schneider Márta, a Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója. Hozzátette: örülhetünk és bosszankodhatunk is, hogy nem valósultak meg a könyvben bemutatott tervek.

Mint Feitl István történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese elmondta, érdekes, izgalmas könyv került ki Sipos András kezei közül, amely mindazoknak szól, akik Budapest egészében gondolkodnak.

A Budapest történeti kutatóműhely vezetője megjegyezte, hogy a rendezési terv elkészültének valamennyire ’56-hoz is köze van. „Valamilyen mértékben a budapesti eseményekben közrejátszott az is, hogy az itteni társadalomnak elege lett abból, ahogy itt élni lehetett, vagyis hogy szinte lehetetlen volt” – fogalmazott. Hozzátette, ezt felismerve kérték fel újra a terveken már évtizedek óta dolgozókat. Arról már nem ők tehettek, hogy mindössze 70 számozott (és titkos) példányban készült el az általános rendezési terv, így még a szakemberek előtt sem volt teljesen ismert. Mint Feitl István kiemelte, ezek után nem véletlen, hogy ebből csak kevés valósult meg. A történész kiemelte Harrer Ferenc személyét, aki végigélte az egész hazai várostervezés történetét, abban mindvégig benne maradhatott.

Tanulságos tervek

Hiánypótló, ritka és különleges olvasmány a városépítészek számára, amely bemutatja a várospolitika és -tervezés konfliktusait és egymás mellett élését is – mondta Beleznay Éva. Budapest volt főépítésze hozzátette: a rendkívül széles körű kutatómunkának köszönhetően Sipos András könyve a kor hivatalos álláspontja mögötti személyes véleményeket is elénk tárja. Az építész kiemelte, hogy nehéz vállalkozás a II. világháború előtti és utáni időszakot egy könyvben összefogni. Az összekötő kapcsot a szakemberek és a tervek folytonossága és egymásra épülése jelenti – tette hozzá.

A tervezőknek igen összetett célja volt: a város kinézetének meghatározása mellett a gazdaság fejlesztése és a társadalmi konfliktusok csökkentése is szerepelt benne. A több évtizedes munka eredménye az általános rendezési terv, amelyet sajnálatosan akkor fogadtak el, amikor már a politikai elvárásokkal nem volt összhangban – mondta az építész.

Beleznay Éva szerint ugyanakkor még ma is tanulságosak az elkészült tervek. Példaként említette azt, ahogy a főváros területét a hagyományok, az összetartozás alapján 127 lakóegységre bontották. Később a kerületi beosztás szakmai javaslata ezeket tekintette alapnak, de a döntéshozók a lehető legkevesebb kerületet hozták létre, ügyelve arra, hogy mindenhol kellő súllyal legyen jelen a munkásosztály – hangsúlyozta az egykori főépítész.

Hozzátette, a vizsgált időszak elképzeléseinek közös jellemezője, hogy kiálltak a történetiség mellett, a központból távolodva intenzív parkosítást képzeltek el, mindezt úgy, hogy megmaradjon a Budapestre jellemző eklektikusság. A város fő központját mindig az Erzsébet tér környékére tervezték, a magasházakat pedig csak a külső gyűrűbe. Aztán, hogy a tervek többségéből miért nem lett semmi? „A tervezés és a végrehajtás között mindig valami szakadás volt” – idézte magyarázatképp Beleznay Éva Granasztói Pál szavait.

Fellazítás és zöld területek

Sipos András hangsúlyozta, hogy a harmincas évek óta folyamatosan egymásba kapcsolódó munka folyt, mindvégig a koncepció része volt a sűrűn beépített, tömör belső övezetek fellazítása minél több zöld területtel. A szerző kiemelte, hogy a tervezők minél kevesebb magasházat akartak, a lakók körülbelül negyedének-harmadának elhelyezését képzelték el 1-2 emeletesnél magasabb – de általában maximum hatszintes – épületben. A város és a határtelepülések összeépülését is elkerülendőnek tartották, megakadályozandó, hogy rossz minőségű ingázóövezetek alakuljanak ki.

Az elvetélt gondolatok között említette a szerző sávos építkezés tervét, amely valósággal megigézte a hagyományos városokból kiábrándultakat. Az elképzelés szerint ennek megvalósításával újra világosak lehetnek a lakások, elválnak a város különböző funkciói, minden gyorsan megtalálható és megközelíthető, mint egy áruházban. Sipos András elmondta, ’45 után több sűrűn beépített övezet, így Erzsébetváros, Külső-Ferencváros és Viziváros szanálása is felmerült a tervekben.

Nem lett belőle semmi

A szerző hangsúlyozta, hogy bár az 1960-ban elfogadott rendezési terv mindörökre szólt, abból alig valósult meg valami. A később kiemelt politikai és gazdasági prioritásként kezelt lakásgyártás például teljesen idegen volt a tervtől. A közmű- és a közlekedésfejlesztési elképzeléseken kívül csupán a politikai és gazdasági szereplők által kiragadott részek valósultak meg – összegzett a kutató.

A tervezők társadalomformáló elhivatottsággal és technokrata beállítottsággal rendelkeztek – fogalmazott Sipos András. Hitték, hogy az épített környezet meghatározza a benne élők életét, ugyanakkor hiányzott náluk is (miként akkor még világszerte) az élő város ismerete. Erős hajlamot éreztek a városszövetbe való mesterséges beavatkozásra. Egész Budapestre egyetlen nagy léptékű építészeti alkotásként tekintettek – mint valamely épületre –, nem vettek tudomást arról, hogy a városrendezési elképzeléseknek semmi esélyük az egyben való megvalósulásra.