Mit is jelentenek az emberi jogok?

Úgy tűnik, egy korszak közélete sem tud meglenni mindenre jó üres varázsformulák nélkül. Napjainkban, ha valakit vagy valamit jól vagy rosszul minősíteni akarnak, óhatatlanul bevetik az „emberi jogokat”. Azt a fogalmat, amely már első ránézésre is egy téves fikción alapul az egyének/emberek totális egyenlőségének téves állításán. Az emberek egyenlőek Isten előtt, s a polgári korszakban a törvény előtt is. Vagyis sem az Úristen, sem a törvény nem tesz különbséget az egyébként teljesen eltérő, megismételhetetlenül egyedi emberek között. A viszony így korrekt – vagyis hogy objektíven, az egyenlőtlenségek szubjektív valóságára való tekintet nélkül szülessenek ítéletek és döntések. Az istenképűségből következően az embernek van egyébként méltósága is.Ha ezzel szemben viszont az „emberi jogokra” helyeződik a hangsúly, s emellett még az egyéni „szabadság” is ide kapcsolódik, akkor rögtön felmerül egy erről az alapról megválaszolhatatlan kérdés: kinek az „emberi joga”, melyik ember itt a norma? Hiszen ha az egyének törekvéseit, céljait, vágyait nézzük, akkor azok – ha például két személy viszonylatában maradunk – nagyon sokszor kioltják egymást. A bűnös és áldozat, az erős és gyenge, a szerelmes és (például egy másik miatt) nem szerelmes stb. nem egyeztethetők az „önmegvalósítás” korlátozása nélkül. S mi van, ha ezek a „jogok” konfliktusba kerülnek? Melyikük „joga” egyenlőbb? Ha mindenkinek azonos emberi joga van, akkor ez a gyönyörű eszmekör nem jelent semmit, hiszen állandó patthelyzetek keletkeznek. Valaki(k) „emberi joga” érvényesül, míg másoké nem – erőviszony szerint. A „piac” döntött vagy éppen egy „mértékadó” társaság, újság, „műhely”, netán egy „humanitárius tekintély” megmondja, kinek az emberi joga jogosabb?Különösen ez utóbbi, a „progreszszív”, „humanitárius tekintély” vet fel újabb kérdéseket. Hogyan létezhet egy ilyen tekintély egyáltalán? Hát nem mindenki egyenlő? Milyen „emberi jogi” többlettel rendelkezik egy ilyen általában állandóan „megmondó”, „mértékadó” ember? Az „emberi jogok” úgy általában olyan követeléseket fejeznek ki, amelyekkel kapcsolatban szinte azonnal világos, hogy azokra nincs egyetemes fedezet. Hiszen egy „humanista” sem merné azt mondani, hogy nem mindenki „joga” a gazdaság, sőt az egészség, az emberhez méltó lakhatás vagy a kellemesen „szabad” élet stb. Volt-e, lehet-e erről így komolyan egyáltalán beszélni? Minek az a jog, amely nem érvényesíthető?Hiszen az ember a „tisztán irracionális” (észfelettien megmagyarázhatatlan) szeretetviszonyokon kívül állandóan teljesítményi, kötelességi alapon teremthet csupán magának jogosultságokat (pozícióra, jövedelemre, presztízsre). Ha valaki például nem dolgozik – saját döntése alapján -, kiktől, s milyen alapon óhajt megélhetőségi jövedelmet szerezni? De lehet-e tudósnak, művésznek s egyáltalán tiszteletre méltó embernek tekinteni valakit csak azért, mert ő „emberi jogú” lény – úgy általában?Az embernek – ismételjük – kétségtelenül van méltósága, de ez a méltóság kötelez, aki ahhoz méltatlanul él, cselekszik, annak a méltóságát vajon miért kellene respektálni? Az elvont emberi jogok tiszteletreméltósága csupán a tévedésen alapuló emberisten (anyagisten), vagyis a modern individualizmus emberi szuverenitást hirdető balhitének a következménye. Hiszen a történelemben és a mai társadalomban egyaránt az erőszak, a nyomor, a szenvedés, az „elnyomás” stb. jórészt „emberi jogos” egyének tetteinek folytán lesz a világon. Ki ítélhet erről, ha a többieknek is csak azonos „emberi jogai” vannak? Hogyan mérhető „emberi jogokkal” a világ, ha a gonosz embernek is ugyanolyan respektálandó jogai vannak? Ha tehát nem egy, az emberen kívüli normán minősülünk, akkor ki és mi mér?„Emberi jogos” egyének bűnszövetkezete, amelyet a korlátlan „szabadság” és a maximális profit elérésére alapítottak, „emberi jogi” alapon nem kritizálható, hiszen az azonos minőségű egy emberi jogosok alkotta jótékonysági egyesülettel. Az egyik így akar önmegvalósítani, a másik úgy. Egyébként is a gonosz „emberjogosok” is jót akarnak maguknak, szeretteiknek, s még a gazdagodásra is joguk van. Ilyenkor persze jön a magyarázat arról, hogy a szabadság csak jóra s a másikra való tekintettel használandó. Csakhogy a maximális haszon legitim világában kényelmetlen és felesleges teher egy ilyen erkölcsi korlát s a „mi”, az „én” jónkat és jómat értelmetlenül csökkenti. Egyébként is a jót – így emberjogosan – mindenki maga mondja meg, jelöli ki. Vagy mégis lenne külső norma? Akkor viszont erkölcsi és jogi törvényekről lehet csak szó, amelyek a „mindenre jogosult”(?) embereket rendezett közösséggé formálják.A szubjektív jellegű „emberi jogokkal” egyébként nemcsak az a baj, hogy a „jogosultak” sokfélesége miatt elvileg bármi és annak ellenkezője is jogosult, hanem az, hogy az emberi létezés alapját jelentő közösségekkel szemben – ha elismerik egyáltalán azok valóságos és szükséges létezését – még kevésbé jelentenek ezek bármit is. A legönkényesebb szabadsággal „választható” mivoltukban a közösségeknek legfeljebb az emberjogos egyéneket segítő kötelezettségeik vannak akkor, ha az egyes abszolút emberjogosok szuverén szabadsággal bajba sodorták magukat. Az „emberi jogok” alapján más embereket vagy a közösségek jogait, együttélési normáit, erkölcsi rendjét semmibe vevő egyének is emberjogosan követelőzhetnek, igényeik lehetnek. Például gyilkosok, tolvajok, csalók stb. számára „emberjogi alapon” lehet követelni „humánus” és színvonalas börtönviszonyokat akkor, amikor becsületes szegény emberek nyomorúságban vegetálnak.De ugyanez az „emberjogos humanizmus” követelőzik akkor is, amikor emberileg gyakran nagyon is érthető okokból menekülő idegeneknek kell „körülményeket” teremteni. S közben saját szegényeink és hajléktalanjaink, munkanélkülijeink – vagyis azok, akik a mi felelősségünk elsődlegesen – reménytelenül nyomorognak. Az „emberi jogok” tekintetében tehát sokan önmagukat megnyugtató üres demagógiával ágálnak, s úgy hiszik, hogy e követeléses „humanizmussal” mindenki másnál különbbé lesznek, mint egy, az emberiség számára nélkülözhetetlen élcsapat. Pedig az ilyen „emberjogoskodások” sem érnek többet, mint az egykori kommunista ígérgetések és célok. Egyik sem a valóságból, hanem megtévesztő ábrándozásokból.Az örök „emberi természet” és az emberi igények és szükségletek szempontjából mindig szűkös „világ” nem tesz lehetővé abszolút „emberjogos” harmóniát és igazságot. Az emberiség eddigi történelme mindig azt bizonyította, hogy békességet, elégedettséget és igazságot csak a lélek által, belülről vezérelt emberek tudnak teremteni – a kiáradó, a maga hasznát nem néző szeretet itt a forrás és nem az „emberi jogok”. Gonosz, erőszakos, önző emberek között pedig az erő teremt jogot. Mit érnek egyébként is az „emberi jogok” végletes gazdasági, művelődési egyenlőtlenségekben? A destrukcióhoz, a mások lenézésére, az önhittséghez van-e „emberi jog”? Ha az emberi jog abszolút, akkor biztosan van.Akárhonnan közelítünk a híres emberi jogokhoz, csak talányokba ütközünk. Itt van például a „humanisták” folytonos „haladás”-igénye. Az emberi „maradásra” nincs „emberi jog”? Az „emberiséghez” képest tudatosan „provinciálisnak” lenni lehet-e „emberi jogi” alapon? Egyáltalán tudja valaki, hogy mit szabad – lehet tenni és mit nem „emberjogi” alapon? Mi a mérce? Van, ami emberi és mégsem „emberjogos”? Az emberi jogokat szintén emberi jogokkal rendelkező emberek sértik meg.A törvény, az erkölcs, a hagyomány, a kötelességek a különböző, egyenlőtlen emberekre kivétel nélkül vonatkoznak (jogállam). Az erkölcs, a jog, a hagyomány határozottan különbséget tesz jó és rossz között, míg az „önmegvalósítás” alapját képező és tulajdonképpen emberi önistenítést kifejező „emberi jogoktól” a „szabadság” mindenkor és mindenben jó emberét várják a „humanisták”. Ez primitív reflektálatlanságot jelent, hiszen egy valamennyire is lelkiismeretes, önismerettel bíró ember tudja, hogy milyen gyarló, önző és gonosz tud lenni néha jelentéktelen ügyekben is az egyén.Ha valamely társadalomban olyan hangsúlyossá lesznek az „emberi jogok”, mint manapság az európai „progresszióban”, ott a kötelességteljesítés deficitjei egyre nőnek, s az egyén egyre inkább csak szolgálatokat és szolgáltatásokat várva él. De ki fog szolgálni, áldozatot hozni, teljesítményre törni akkor, amikor – más oldalról – abszolút „emberi jogon” mindent lehet igényelni (tiszteletet, megélhetést, „színvonalat”) anélkül, hogy valaki bármi pozitívat is cselekedne? Kevés olyan öntörvényű ember van/lesz, aki viszonosságok, kölcsönösség nélkül is „teljesít”.Az „emberi jogokat” nevezhetjük tehát egy emberiség-létszámú politeizmusnak is, a baj ezzel csak az, hogy az (ember)istenek egymásnak nem szolgálnak. Más oldalról ez az egész nem más, mint az „ideális anarchizmus” új kiadása („semmi hatalmat senkinek, minden hatalmat mindenkinek”), amely a káoszhoz vezet. Nos, itt lépnek be az „emberjogi aktivisták”, a hivatásos (üzletszerű) „jogvédők”, akik aztán mindig tévedhetetlenül megmondják, hogy kinek van joga, míg másoknak – hiába kétlábúak ők is – nincs joguk olyannak lenni, amilyenek ők akarnak (lásd a fekete radikálisok és a fehér „rasszisták” esetét!). Elképesztő az a magabiztosság, amivel az úgynevezett jogvédők tudják, hogy kinek van igaza/joga. Valójában az egész tohovobuhu az „emberi jogokról” nekik szolgál és használ, hiszen az emberjogos, tehát anarchikus világnak feltétlenül szüksége van a bírákra, különben kirobban a saját abszolút emberjogra hivatkozásokból a mindenki harca mindenki ellen. Az új „emberjogi papság” persze ugyanúgy szimpla csoportérdeket fejez ki, mint bármely korábbi emberi ideologikus világmegváltás hivatásos forradalmárai. Ők is egyértelműen uralomra törnek, s az uralmi helyzet eszközeinek birtokában ugyanúgy, rész szerint valók, tükör által homályosan látók, mint a korábbiak.A szubjektumhoz kötött, álságosan abszolút emberi jogok helyett az önmagát kijelentett abszolút szuverenitás örök teremtési és erkölcsi rendjére van szüksége az emberiségnek, amely rend előtt mindenkinek, még a „jogvédőknek” is meg kell hajolniuk. S akkor mindenki megtalálhatja helyét, amely feladat és küldetés, másokhoz rendelt kiegészítő létezés.