Nemzettartó nemzedékek

Az idők legjava volt, az idők legkedvezőtlenebbje volt, a bölcsesség kora volt és az ostobaságé, a hit korszaka és a hitetlenség érája, a fény időszaka és a sötétség időkora, a remény tavasza és a reménytelenség tele; minden előttünk volt, és minden mögöttünk volt, mindannyian a mennyországba tartottunk, és mindannyian az ellenkező irányba mentünk... Dickens írja e szavakat a francia forradalomról.Aki a legnagyobb XX. századi tettünk, az 1956-os forradalom és szabadságharc idején született, az ma negyvennégy éves: ereje teljében van. Ha ő írna a forradalmunkról, valami olyat kéne írnia, hogy egy forradalom tisztasága maximum két hétig tarthat. A mi forradalmunk tiszta volt, már csak azért is, mert egy kéthetes újszülött nem szennyezheti be a kezét. Goethe mondta szegény hülye Eckermann János Péternek: Egy nagy forradalom sose a nép, hanem a kormány bűne. De bűne-e egyáltalán?, kérdem én. A forradalmakat nem készítik, eljönnek azok. Olyanok, mint a tölgyfa. Az okuk a gyökerekben rejlik. Csak ezt a tölgyfát víz helyett vérrel öntözik. A forradalmakban pont az a rettenetes, hogy természetesek. Olyan természetesek, mint a természetes kiválasztódás. Olyan pusztítóak és szörnyűek is.A mi 1956-os, korán halt kisdedünk az elkeseredés és a nosztalgia szülötte volt, a végső elszánásé és az ártatlanság utáni vágyakozásé. Az emberek azt szokták mondani, hogy a forradalmak hozzák a változásokat. Pedig a változások hozzák a forradalmakat. Amelyek először az emberekben érnek meg, csak aztán testesülnek meg tettekben. Először egyetlen ember agyában fogalmazódik meg minden forradalom. Amikor egy másik emberében is, akkor már kulcs a korhoz. Egy biztos: csak ott lehet forradalom, ahol lelkiismeret van.Minden nemzedék másként éli meg ugyanazt. A hetek néha úgy vánszorognak, mint egy temetési menet, de generációk úgy múlnak el, mint a hóvihar. Gyerekség elvárni, hogy az emberek abban higgyenek, amiben az apjuk. A világ mindig egy egész nemzedékkel idősebb és okosabb, mint az apa volt a fia korában. A demokráciában pedig – Tocqueville-lel szólva – minden új nemzedék új nép.Anyai nagyapámnak nagykanállal mért az élet: világháborúból kettő, forradalomból három jutott ki neki. Hogy mit csinált ötvenhatban, harminc kilométerre Szegedtől, Kisteleken? Élt. A nép éppen a rendőrség előtti szobrot döntötte le egy traktorral, amelyre az volt írva, hogy örök hála a fölszabadítóknak, és ráadásul Sztalint ábrázolta, amikor a nagyapám arra járt. Egy szakasz ÁVO-s jött a rendőrök segítségére. (Huszonnyolcadikán történt ez, amikor Nagy Imre feloszlatta az ÁVO-t.) Puskatus, lövések. Nagyapa néhányadmagával a templomba menekült. Ha politikai hitvallását kéne megmondanom: katolikus szocdem volt. Másnap a vásártéri gyűlésen az ő nevét is fölolvasta egy tanító. A tömeg rámondta az igent. Így lett a nemzeti tanács tagja. Aztán elment a kisgazdapárt újjáalakuló értekezletére is. November 5-én már a faluban voltak a ruszkik. Nagyapám tudta, hogy ez az emberfaló szörnyeteg, a ruszki birodalom megkapta ezzel az első, mély késszúrást a magyaroktól. Mindegy volt már, mi jön utána. Megmutattuk nekik. De azon meglepődött, hogy a Kádár-katonák, vagyis a karhatalmisták (magyar a legjobb gyilkosa a magyarnak) másokat vetettek börtönbe, nem őt. Amelyik rendszer nem azzal kezdte, hogy lakat alá tette, azt nagyapa már nem is vette komolyan.Ha forradalmi eszmékkel eteted a népet, hallgatnak rád ma, holnap, holnapután – de a negyedik napon azt mondják: „Eridj a pokolba!” Hogy ezt ki mondta? Hát Hruscsov. Rá is faragott, mert a magyarok szó szerint vették. Miként szegény apám is a Szabad Nép ama felhívását, hogy a koalíciós pártok alakuljanak újjá. Ott volt vagy ötvenedmagával a városháza egyik tanácstermében.Az ember nemcsak a személyes életét éli, de tudva vagy nem tudva a kor és a kortársak életét is élnie kell. Apám nemcsak a kor-, hanem a kartársak életét is élte. Ugyanis egy általános iskola igazgatója volt tizenkét éve. Amikor egész Szegeden sztrájk volt (a legtöbb iskolában is), az apám iskolájában működött a napközi. Tudom, mert ott voltam mint elsős tanuló. Ott volt az iskola párttitkárnője, ott tanultam az olyan szólásokat is a Szabolcsi gyerekektől, mint:„Egy forint a finom lángos, le van szarva Kádár János!”Amikor apámat megkérdezte a különben párttag pedellus, hova tegye a Rákosi-, Sztalin- és Lenin-képeket, apám csak annyit mondott: „Ahova a feszületeket dugta annak idején!” A ruszkik már itt voltak a kertek alatt, és harmadikán hajnalban be is köszöntek a városba az újszegedi hídról: pont a városi párttitkár lakását lőtték szét.Apámat bevitték a rendőrségre. Nem verték meg, csak huszonnégy órán át önéletrajzokat írattak vele. Mindet összetépték, aztán újat írattak vele. A hatalomra jutott politikusból államférfi lesz, a bukott forradalom mellett állóból bűnöző. Na, ezt hívják történelemnek. Az ország kivérezve, megtiportan és magára hagyottan is állt az árulók és gyilkosok pallosa alatt. Már ácsolták az ítéleteket, meghozták az akasztófákat az elfogottak számára. Apámat egy nap múlva kiengedték. Egy szót sem szólt. Csak állt az ablaknál. Akkor láttam meg az első ősz szálakat a hajában.De nem volt még vége. 1957-ben a Szabolcsi gyerekek apja, bizonyos Gábor, aki marxista etikával (!) foglalkozott, cikksorozatban támadta apámat a helyi újságban. Azt írta: a Csongrádi úti iskola igazgatója az októberi napok folyamán önkéntes és minden józanságtól mentes agitációt folytatott a „demokráciáért”, lelkesen ecsetelve, hogy néhány héten belül megszűnik a kommunisták befolyása Magyarországon. A sztrájkok ideje alatt, amikor az élelmiszerüzletek, egészségügyi intézmények nyitva tartottak, az iskolai napközi hűségesen sztrájkolt, pedig a szülők befizették a díjakat.Azt is írta, hogy apám föl akarta akasztatni a párttitkárnőt. Na, ekkor mondott föl az én apám, nem várta meg, hogy kirúgják. Segédmunkássá magasodott egy maszek pallérnál. Aztán a haverjai visszavették tanítónak. De még a hatvanas években is kihúzták a nevét egy lengyelországi társasutazás listájáról.A forradalom – Mao szerint – nem vacsorameghívás, se nem esszé, se festmény, de nem is díszítmény. Nem haladhat előre halkan, óvatosan, mérlegelve, tisztelettudóan, udvariasan, egyszerűen és szerényen. Mit mondjak: a szegedi egyetemisták is ezen a véleményen voltak. A bölcsészkari auditóriumban alakult újjá, úgy egy héttel Rajkék újratemetése után, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, amelynek 16 pontos kiáltványában olyanok voltak, hogy sajtószabadság, szólásszabadság, a szovjet csapatokat vonják ki stb. Úgy is lehet mondani, hogy Szegedről indult el a forradalom. Bódis Iván, Czigány Lóránt egyetemisták is nemzetőrök lettek, és mivel nem akarták kötélen befejezni fiatal életüket, külföldre távoztak. Egyikük Amerikában, másikuk Angliában futott be szép pályát.Minden sikeres forradalom egy korhadt ajtóba rúg, győzelméhez kétharmad részben a fennálló rendszer adja a muníciót. 1956-ban nem volt még korhadt az ajtó, miként már az október 23. előtt készültségbe helyezett ruszki csapatok hamar megmutatták. Többen jöttek, mint a második világháborúban, mert a titkos terv az volt, hogy meg sem állnak Londonig. Nem számítottak rá, hogy egy büszke nép maroknyi fegyverese, köztük a pesti srácok, nem adják könnyen az életüket. Mert jó pár százezren kimentünk az utcára, de harcolni mindig a kevesek szoktak a bámészkodó tömeg helyett. Ezek a hősök nem tudták, hogy azok. Senki sem készül hősnek. De amit a szovjet partizánok harcmodoráról beléjük vertek, azt jól kamatoztatták a szovjet tankok elleni harcban. Egyszerűek, hétköznapiságukban ragyogóak ezek az emberek. Egyszerűek, mint a neveik: Bajusz, Falábú Jancsi, Fehér Sapka, Bizsu, Pöttöm, Lacika, Kócos, Szöszi, Kalapos, Vasutas... Alig van hírmondó belőlük mára. Szemükben ugyanaz a tiszta fény, szájuk sarkában ugyanaz a kicsit vagányos mosoly. Megfigyelhettem őket, mert az elmúlt tíz évben jó néhány tüntetésen voltam velük. Ezeket az embereket kivégezték, de kimásztak a hulladomb alól, éveket töltöttek a siralomházban, börtönben, félholtra verték és kínozták őket. A börtön után is zaklatták, a nyomor mocskába lökték mindet. És mégis. Ezek az emberek elfelejtettek bepiszkolódni. Elfelejtettek megöregedni, bár az idő könyörtelenül tette a dolgát. Ma is szemérmesen takargatják szegénységüket. Mert minden forradalomban kétféle ember vesz részt: 1. Aki végigviszi. 2. Aki hasznot húz belőle. Nálunk ez utóbbiak szaporodtak el. Nem is lehet másképp egy olyan országban, amely álmaiban Amerika akar lenni. Amerikában sose lesz forradalom. Naponta mosnak hajat, váltanak inget, óránként kenik a kencét magukra. És hát milyen erősnek érzi az ember magát egy fürdőszobában?Én, aki vidéki gyerekként éltem meg a forradalmat, tudtam azért mindenről. Bár Szegeden még nem lőttek ránk ázsiai testvéreink, akik Szuezt keresték nálunk. Ha egy lány lefeküdt elébük a földre, megvárták, míg fölkel. Velünk, gyerekekkel jelvényt cseréltek, és elvittek tankozni. Pesten már mindenre lőttek, ami mozgott meg ami nem. A gyerekekre is. Közben mi rengeteg eldobott fegyvert találtunk, minden gyerek zsebében volt néhány lőszer, akár a világháborús gyerekekében. Mindenről tudtunk a közösen hallgatott rádiók adásaiból. November 4. után sorban álltam kenyérért, és az emberek kilökték maguk közül azt, aki nem viselt Kossuth-címert fekete alátéttel. Akik ’56 után léptek a pártba, vajon mit gondoltak, ha egy filmben meglátták a Gazdagh Sanyi arcát a kivégzőfal előtt vagy a Wittner Mari szemét a siralomházban? És mit gondolnak azok a százezrek, akik előtt hallgattak a szülők, és akiknek hazudtak a tanítók? Mit gondolnak, akik csak egy Fradi-meccs után érzik a balhét, és nem tudják, hogy a brahi ötvenhatban az élet odavetésénél kezdődött? Az én fiam gyerekkorában látta már a Magyarország lángokban című magyarul beszélő amerikai dokumentumfilmet, sőt a nyugatnémet televízió filmjét is (Livel, a kínai tanárommal). Veszélyes dolog volt ilyesmit birtokolni még a nyolcvanas évek elején is. Aki megnézi ezt a filmet, nem ugyanolyan többé, mint előtte. Ezért is örülök, hogy most bemutatja a tévé.A revolúció azt is jelenti: körbeforgás, keringés. Így keringek én is ’56 felkavaró képei körül, mert ez a forradalom nem volt bevégezve, és ahogy elnézem, már nem is lesz. Leendő unokámat nem féltem: a fiam szereti a hazáját, és nem véletlenül lett cserkésztiszt. De mi lesz a többi gyerekkel, akik már csak történelmi fátyolon át látják – ha meglátják – apáik, nagyapáik forradalmát? Minden nemzedéknek szabadon kell cselekednie és önmagáért tennie, miként az előző korok nemzedékeinek is. Azért mégsem járja, hogy a síron túlról vezessünk másokat. Az maga lenne a zsarnokság. Nem igaz, hogy csak az a jó ember, aki ötvenhatért vagy másért politikai elítélt volt 1989 előtt. Jaj annak a nemzedéknek, amelynek nincs étvágya ahhoz az ételhez, amelyet saját kora tálal föl! De aki csak a saját nemzedékére gondol, az csak kevesek számára született meg. Használni kell a régi fűszereket is ahhoz a bizonyos ételhez. Jó étvágyat!