Az egymást keresztező sorsok kastélya

Kezdetben ennyi volt, amit Italo Calvino felhasználhatott: „Királyok, dámák, lovagok, apródok, csupa elegáns, alkalmasint nagyúri estélyre öltözött ifjú; a huszonkét tarotfigura mintha csak udvari színház díszlete lett volna; a kelyhek, a pénzek, a kardok, a botok csigavonalakkal díszített címerjelvények módjára csillogtak.” Egy pármai kiadó 1969-ben úgy döntött, hogy külön albumban kiadja a XV. századi híres bergamói tarotkártya képeit; s összekötő szöveg írására Calvinót szemelte ki. Az író munkája nyomán azonban nem a próza egészítette ki a képeket, hanem a képek váltak a szöveg illusztrációjává.Parádés lovon léptető, kezében kelyhet tartó ifjú; földre kushadó fenevadat lebunkózó harcos; lábánál fogva felakasztott, fejjel lefelé lógó ember, felhőn vergődő, a nappal birkózó izmos alak; szikár csontváz – ilyen és ehhez hasonló figurákat ábrázolnak a kártyák, úgyhogy az író fantáziája egykettőre mozgásba lendül. Az egymást keresztező sorsok kastélya végül nem is annyira Bonifacio Bembo mester miniatúráiról, sokkal inkább a történetmesélés korlátairól és lehetőségeiről szól.A könyv felütése szándékoltan egyszerű: egy erdő közepén álló kastély lassan megtelik az utazókkal, akiket menet közben lepett meg az éj, s nem kívánnak a szabadban éjszakázni. A vacsora elfogyasztása után a vendégek rádöbbennek: valamennyien megnémultak, azaz egyetlen hangot sem képesek kiadni. A kastély ura ekkor egy pakli kártyát helyez az asztalra, a vendégek pedig kísérletet tesznek, hogy a képek segítségével vázolják fel történetüket. És ezzel elindul a történetfolyam, amelyet dús áradása ellenére szigorú szabályok kötnek: a kártyákat, amelyeket az első mesélő az asztalra tett, már nem lehet máshová áthelyezni, a második történetmondó tehát csak úgy adhatja elő krónikáját, hogy a lehelyezett képeket beépíti saját mondandójába, a foghíjakat a korábban begyűjtött, kezében lévő kártyákkal pótolva – és így tovább. Minél később kerül sorra valaki, annál több a kötött elem, annál nagyobb leleményt kíván a történet megszerkesztése, illetve kisilabizálása.A kártyák végül sokszorosan összetett alakzatba rendeződnek, amelyet különféle utakon lehet végigjárni, a lapok tehát különféle történetekké állnak össze; és mivel a kártyák ábrázolta figurák (a képi jelek) más és más sorrendben olvasva mást és mást jelentenek (a vadállatot lebunkózó figura az egyik történetben például azt, hogy a mesélőt az erdőben megtámadta egy útonálló, míg a másikban a pogányokkal rakott várat ostromló keresztes lovag nekibuzdulását), a történetek száma a véges számú lapok ellenére gyakorlatilag végtelen lehet. Az egyes szám első személyben mesélő elbeszélő természetesen legutoljára kerül sorra, s a lelkét eladó alkimista, az elkárhozott menyasszony, a sírrabló, a szerelem bolondja, a holdjáró lovag után nekigyürkőzik, s a legnehezebb feladatot vállalva megpróbálja előadni a saját történetét is.Szórakoztatóan megírt, fordulatos munka, amelynek alapötlete legalább annyira lenyűgöző, mint a tartalma. A változatos történetek mellett tisztelnünk kell a rendszert felépítő leleményt is: az előbbieket egyszerűbb lehetett megírni, mint ez utóbbit kitalálni. (Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya. Európa, Budapest, 2000. Ára: 1500 forint)