A filmvilág úttörő technológiai újításai legtöbbször markáns közönségsikert is eredményeznek (Star Wars, Jurassic Park, Mátrix, Avatar stb.), a javarészt számítógép generálta játékfilmmel, az 1982-es Tronnal viszont nem ez történt. A Tron, avagy a számítógép lázadása hidegen hagyta a moziközönséget, és bár idővel kialakult a maga kultusza (Amerikában), forradalmi jellegéhez pedig kétség sem fér, nem csak a ma már megmosolyogtató speciális effektjei miatt mondom azt, hogy filmként egyáltalán nem működik. Steven Lisberger forgatókönyvíró-rendező egyszerűen pont olyan érzelemmentesen álmodta vászonra a megszemélyesített programkódok világát, mint amennyi valódi érzelmet egy flopilemez áramkörei tartogatnak.
Tron: Ares – Folytatódik a neon reneszánsz
A 28 évvel később elkészült folytatás, a Tron: Örökség többek között pont ezt a hiányosságot pótolta nagy sikerrel: a Daft Punk lüktető filmzenéje, a továbbgondolt neoncsíkos kosztümök, a korábban gépészmérnöknek és építésznek is tanult rendező, Joseph Kosinski (F1 – A film) és a látványtervezői által megálmodott épületek, járművek és az áramvonalas történet (értsd: nem túl bonyolult, a klasszikus eposzok motívumait idéző) együttesen teremtettek meg egy olyan egyedi atmoszférájú világot, ami egyszerre melankolikus és vagány.
Bár a film gazdagon merít az elődjéből, az csak amolyan demóverzióként szolgált ahhoz, amit csak a Tron világába élhetünk át: hogy ebben a letisztult, steril, tökéletesnek álmodott világban valahogy mégis utat tör magának a szabálytalanság, a hiba és az emberi érzelem.
A film végének felütése már előrevetítette az újabb folytatást, de mivel anyagilag csak mérsékelten volt sikeres, az újabb folytatásra további 15 évet kellett várni. Kosinski egyik korábbi nyilatkozata szerint egyszerűen azért, mert nem fért be a Disney bemutató naptárába a sok Star Wars és Marvel film, illetve az élőszereplős Disney-remakek mellett. Csupán 2012-ben készült egy rövid életű rajzfilmsorozat, a Tron: Uprising.
Az új részt azonban már nem Kosinski rendezte (ő executive producerként maradt, ami legtöbbször csak névleges pozíció), hanem Joachim Rönning, aki korábban A Karib-tenger kalózai ötödik részén és a Demóna második részén is dolgozott – tehát nevezhetnénk akár a Disney „házi folytatás-rendezőjének” is. Egyik filmje sem túl egyedi vagy emlékezetes, és az elvárásaim ettől máris sokat csökkentek, de végül kellemes csalódás lett a vége. A Tron: Ares is egy hangulatos, mással nagyon össze nem téveszthető látványfilm lett, rendesen megkomponált akciószekvenciákkal, a Nine Inch Nails dübörgő taktusaival, és azzal a hozzáadott ötlettel, amit már az első film óta pedzegetnek: hogy a fénymotorok és a korongharcok a mi világunkba költöznek.
Sőt, az egyik jelenetben a film ügyesen összeházasítja az első rész 8-bit inspirálta világát a folytatások végtelen pixel halmazával – ez sokszor az évtizedekkel később készült részek rákfenéje, hogy teljesen máshogy néznek ki, mint klasszikus elődeik.
Logikus lépés, illetve jó ötlet volt az is, hogy a franchise pacifista hozzáállását a technológiához (ezért is idéznek a filmek egy videójátékot, és ezért voltak eddig fegyverek helyett repülő korongok) rendesen próbára teszi a történet felütése: előbb fogunk tankokat gyártani, mint gyógyszert vagy élelmet. A technológia tehát mindig felelősség, próbáljuk jól használni. Ennél rétegeltebb, komplexebb, avagy elmélyültebb okfejtéseket hiába is várnánk a franchise-tól, mivel mindez mégiscsak játék. A gyermeki elme fantáziálása arról, hogy mi lenne, ha a programoknak személyiségük lenne, az áramkörök autópályákként működnének, és hús-vér emberként harcolhatnánk egy digitális valóságban – vagy éppen fordítva.
