Black azonban egy konkrét regény helyett csak a főszereplő Parker kíméletlen, hidegvérű és bosszúszomjas karakterét használta fel a saját (Chuck Mondryval közösen jegyzett) forgatókönyvéhez, feltehetően azért, mert a minimalista stílusú regényekben a humor legfeljebb csak nagyon bújtatottan van jelen. Shane Black tehetsége viszont éppen a csípős párbeszédekben gyökerezik, így könnyebben tudta a maga képére formálni Parkert. Black azonban szinte érintetlenül hagyta a főhőst, és helyette a mellékszereplőkkel összeeresztve próbált belőle humort kicsiholni – de ezúttal mintha elhagyta volna a tehetsége.
A film eredetileg Robert Downey Jr-ral valósult volna meg, talán az ő karizmájával jobban működött volna a koncepció, de helyette végül Mark Wahlberg ugrott be. A Mocskos játszma párbeszédei így legtöbbször inkább erőltetett és idegennek ható poénkodásoknak tűnnek, miközben a történet fárasztóan dobálja egymásra a lehetelenebbnél lehetetlenebbnek beállított (de valójában nem túl csavaros) akciókat.
A lóversenypályára terelődő autós üldözés még egy friss, újszerű ötlet, de utána a film folyamatosan magyarázni kezdi saját magát, ami a „lusta írás” tipikus esete: nem fogjuk csak azért nagyobbnak érezni a téteket, mert folyamatosan emlékeztetnek rájuk. A film másfelől sok mindent felvillant Stark amorális világából (a főszereplő hezitálás nélkül a tömegbe lő, vagy hajít le egy ájult biztonsági őrt a tetőről), de ezeket nem sikerült összefésülni Black humorával (hasonló érzésem volt már korábban a Vasember 3. kapcsán is), és a Mocskos játszmák végül sosem áll össze egy koherens egésszé. A legfájóbb pont viszont mégis az, hogy mindezek tetejébe az akciók és a kép is olyan jellegtelen és olcsó, mint a fentebb felsorolt filmeknél – fél nap sem kell, hogy minden emlékünk törlődjön a filmről.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!