Mark Wahlberg új filmjéért egy forintot se fizetne senki, ha nem lenne rögtön streamelhető

Shane Black is áldozatául esett a streaming csábításának, így a dicsőséges visszatérés elmarad, pedig a jelentős kultusznak örvendő író-forgatókönyvíró ezúttal egyik kedvenc írója, Richard Starkmunkáiból dolgozott

Csalódást keltő film lett Mark Wahlberg és Shane Black közös filmje, a Mocskos játszma (Play Dirty). Forrás: Amazon Prime Video

A mai elképesztő streamingdömpingben sokan vizionálják a mozi lassú halálát, de aztán a szolgáltatók mindig tesznek róla, hogy ezt az időpontot hajlamos legyek egyre távolabb dátumozni. Rengeteg városi legenda szól róla, hogy a hollywoodi stúdiórendszer miként babrál ki egy-egy rendezővel, vagy lehetetleníti el a víziója megvalósulását, a nagyobb bevételek és a feltételezett nézői igények oltárán – a színfalak mögött mindig nagy harcok zajlottak, Orson Wellestől Francis Ford Coppoláig, hosszasan tudnánk sorolni a szaftos eseteket.

A Mocskos játszma (Play Dirty) Donald E. Westlake (alias Richard Stark) népszerű regényein alapszik (Forrás: Amazon Prime Video)

Mocskos játszma

Az előfizetések és streamingrészvények világában azonban új lehetőségek nyíltak azzal, hogy a mozis bevételek helyett az előfizetők számának növelése lett a cél, tehát két külön dolog az, hogy egy filmért hajlandók vagyunk-e fizetni vagy csak szívesen megnéznénk, ha már úgyis előfizettünk. Adam Sandler jelenleg ebből él. 

Ez azonban többnyire nem soha meg nem valósult filmklasszikusok elkészültéhez vezetett, hanem a középszerűség elburjánzásához, főleg akkor, ha akcióvígjátékokról van szó: 

A felbujtók (Matt Damon és Ben Affleck tavalyi rablós filmje), a Fortune hadművelet, A piszkos hadviselés minisztériuma, az Argylle: A szuperkém, Az ifjúság forrása (Guy Ritchie streamingen válogatás nélkül ontja magából a felejthető filmeket), a Spenser az igazság nyomában, és A szervezet (Mark Wahlberget is elkapta a streamingláz), vagy az Újra akcióban (Cameron Diaz nagy visszatérése a szintén streamingre szokott Jamie Fox mellett).

Ebbe a sorba illeszkedik tökéletesen az akció-vígjátékok –  különösen a karácsonykor játszódó buddy movie-k – koronázatlan királya, Shane Black is. A Halálos fegyver és Az utolsó cserkész írója a 2000-es években író-rendezőként is készített két mesterművet (Durr, durr és csók, Rendes fickók), ezekben mind tetten érhető a keménykötésű ponyvairodalomhoz (hardboiled) való kötődése. A Ragadozóhoz való visszatérését viszont 2018-ban értetlenül fogadta a közönség (nekem tetszett), és azóta nem is forgatott.

Shane Black humora ezúttal nem működik (Forrás: Amazon Prime Video)

Az Amazonra felkerült Mocskos játszmától (Play Dirty) éppen ezért sokkal többet vár el egy gyakorlottabb filmrajongó, nemcsak a visszatérés esélye, hanem a testhezálló alapanyag miatt is. Black ezúttal Donald E. Westlake (alias Richard Stark) népszerű, 24 részt számláló hardboiled regénysorozatából dolgozott, melyekből már többet megfilmesítettek. Ezek közül a leghíresebb az 1967-es A játéknak vége (Point Blank) Lee Marvin főszereplésével, és a 1999-es Visszavágó – mindkettő az első regény adaptációja, de utóbbi Mel Gibson sármja, illetve az abszurd alaphelyzet révén némi humort is csempészett a bűnözők sötét világába.

Black azonban egy konkrét regény helyett csak a főszereplő Parker kíméletlen, hidegvérű és bosszúszomjas karakterét használta fel a saját (Chuck Mondryval közösen jegyzett) forgatókönyvéhez, feltehetően azért, mert a minimalista stílusú regényekben a humor legfeljebb csak nagyon bújtatottan van jelen. Shane Black tehetsége viszont éppen a csípős párbeszédekben gyökerezik, így könnyebben tudta a maga képére formálni Parkert. Black azonban szinte érintetlenül hagyta a főhőst, és helyette a mellékszereplőkkel összeeresztve próbált belőle humort kicsiholni – de ezúttal mintha elhagyta volna a tehetsége. 

A film eredetileg Robert Downey Jr-ral valósult volna meg, talán az ő karizmájával jobban működött volna a koncepció, de helyette végül Mark Wahlberg ugrott be. A Mocskos játszma párbeszédei így legtöbbször inkább erőltetett és idegennek ható poénkodásoknak tűnnek, miközben a történet fárasztóan dobálja egymásra a lehetelenebbnél lehetetlenebbnek beállított (de valójában nem túl csavaros) akciókat. 

A lóversenypályára terelődő autós üldözés még egy friss, újszerű ötlet, de utána a film folyamatosan magyarázni kezdi saját magát, ami a „lusta írás” tipikus esete: nem fogjuk csak azért nagyobbnak érezni a téteket, mert folyamatosan emlékeztetnek rájuk. A film másfelől sok mindent felvillant Stark amorális világából (a főszereplő hezitálás nélkül a tömegbe lő, vagy hajít le egy ájult biztonsági őrt a tetőről), de ezeket nem sikerült összefésülni Black humorával (hasonló érzésem volt már korábban a Vasember 3. kapcsán is), és a Mocskos játszmák végül sosem áll össze egy koherens egésszé. A legfájóbb pont viszont mégis az, hogy mindezek tetejébe az akciók és a kép is olyan jellegtelen és olcsó, mint a fentebb felsorolt filmeknél – fél nap sem kell, hogy minden emlékünk törlődjön a filmről.