Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy hazudni jó-e, vagy csupán szükségszerű. Mikor ezt kérdezem, nem a magán-, hanem a közéletre gondolok, a média és a média által szorongatott politikusok különböző megnyilvánulásaira. A sajtószabadság az igazság keresésének, a tények feltárásának lehetőségét is jelenti, talán a tévedés jogát is, de – sokak véleményétől eltérően – én azt hiszem, egyáltalán nem ösztönzi, sőt tiltja a hazudozást, kirekeszti a féligazságokkal manipuláló véleményt, tehát a pontos, elfogulatlanul, széles körű tájékoztatás lehetőségét teremti meg.Két különböző, politikai és ideológiai értelemben egymással szemben álló újság publicisztikai oldalának jelmondatát idézem. Az egyik így hangzik: „A hír szent, a vélemény szabad”. A másik: „... a dolgot őt magát nézzük”. Az első – ha bizonyos kétkedéssel szemléljük – mögöttes tartalmában talán hordozza azt is, hogy a vélemény „szentségéhez” bármikor kétség férhet, a szabadságba a rosszhiszeműség, elfogultság és torzítás is belefér. E mottó jegyében közölte a lap azt az ominózus kitételt, amelyben Orbánnal és Kövérrel kapcsolatban a lélekben való likvidálás, mint elutasított gondolat, felmerült. A szerkesztőség ezt követő mentegetőzésében is megjelent a szabadság különös értelmezése, az elnézést kérő sorok mögött agresszivitás lapult, s itt-ott kiütközött. Bennem mindig rossz érzést kelt, ha egy senki vádol valakit, s ennek a média helyt ad. Ezúttal ez történt, s a szerkesztőség képtelen volt egyértelműen beismerni, hogy súlyosan hibázott, így aztán a szabadság jegyében azonosult a senkivel.Most nézzük a másik szlogent, amely csak bizonyos elmélyültséggel értelmezhető. Mindjárt az elején meg kell jegyeznem: ahhoz, hogy valaki a dolgot őt magát nézze, elfogulatlanság kell és igazságszeretet, amely bizonyos értelemben – elvileg – korlátozza a szabadságot és moderálja a véleményt. Ez a mottó erkölcsi értelemben sokkal nagyobb felelősségre kötelezi a jegyében munkálkodót, mint a másik, amely szabadságáról biztosítja. Aki – az erkölcsi kötöttségeket is levetve – szabadon érvel, az, úgy tűnik, birtokában van az igazságnak, látja azt, szinte együtt él vele. A másik csak a dolgot látja, az igazságot pedig keresi. Világos, hogy ez a nehezebb. Megpróbálom mindezt egy bibliai példával világossá tenni és értelmezni. Amikor Jézus meggyógyítja (látóvá teszi) a vakon születettet, a farizeusok körülveszik azt, és így szólnak hozzá:– „Mi tudjuk, hogy ez az ember (mármint Jézus) bűnös.”Mire a látóvá tett vak így felel:– „Azt, hogy bűnös-e, nem tudom... Csak azt tudom, hogy vak voltam, és most látok.” Egyértelmű, hogy a dolgot őt magát nézi, s ezáltal – a csodától függetlenül – rendkívül tisztán lát. A farizeusok ugyanakkor szabadon – de oda nem illően és pontatlanul – érvelnek vélt igazuk mellett:– „Hogy ez (mármint Jézus) honnét való, azt nem tudjuk.”– „Épp az a különös, hogy ti nem tudjátok honnét való, és mégis visszaadta a szemem világát.” Ez a válasz megint pontos, a lényeget érinti és felmutatja a dolgot magát. A látóvá tett vakból nem a hála beszél. Ekkor a farizeusok Jézushoz fordulnak, aki azt mondja, azért jött, hogy a vakok lássanak, akik látnak, azok vakok legyenek. Ezt kérdezik tőle rejtett agresszivitással:– „Csak nem vagyunk mi is vakok?”Jézus így felel:– „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: látunk. Ezért a bűnötök megmarad.” Ha a dolgot őt magát nézzük, ez az eset és ez a párbeszéd, magát a dolgot világossá teszi előttünk. Ki állíthatja magáról büszkén, a szabadság nevében, hogy mindent lát? Én nem tudom.