Sír Ugocsa

Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, 4. A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, 5. A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkben a Szent Lélek által, ki adatott nékünk. (...) 20. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é az Isten e világnak bölcsességét? (...) 18. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.Úgy-é? Rotterdami Erasmus követője, Komjáti Benedek ül mostan Nyaláb várának közepében, egy félreeső, eldugott, nyirkos, dohos szobácskában, egy csonkig égett gyertya táncoló, lidérces világa mellett, sort sor alá tapogatva Pál apostol leveleit fordítja magyar nyelvre. Gyönyörűséges magyar nyelvre. „Szél kaszabolta” magyar nyelvre. Mert ismét csak „néma ajakmozgás” mímeli a szót a „szíjra fűzött gyerekek közt”.Feketeardóval és Verécével együtt kapott királyi kiváltságokat Királyháza, és kiváltságos településnek dukált a vár. Szép nagy várat építettek Királyháza mellé. Még valamikor az ezerháromszázas évek végén lett birtokosa a máramarosi főispán, Drág mester, kinek neve hallatán élhetünk a gyanúperrel, hogy egy elmagyarosodott olájjal állunk szemben. Hogy ezért vagy másért, nem tudni: de Zsigmond elvette Nyaláb várát a Drág családtól, és odaadományozta Perényi Péternek. És a Perényiek fogadták fel tanítómesterül Komjáti Benedeket, és Rotterdami Erasmus követője hozzáfogott Pál apostol leveleihez.1672-ben II. Lipót parancsára lerombolták Nyaláb várát – és a madarak bánatán, sziszegő zimankókon kívül csak ő maradt itt. Benedek mester. Mert olvasni kell Pál apostol leveleit magyarul, minden időben!„2. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.” Hát ezért...Nagy, furcsa, merengő csöndje van Nagyszőlősnek. Ismerjük mi jól az ilyesféle csöndet. Ezt a csöndet sóhajtja a nyomorúság is és a dac is. A reménység is és a reménytelenség is – egymásnak civódó, rossz testvérei.Ilyen a csöndje a várakozásnak. Várni a megváltásra: az nagy némaság. Mert árvák még a lelkek.Üres szemekkel ásít a ferencesek kolostora. Hatszáz éve érkeztek Nagyszőlősre, barna csuhájuk alatt meglapult az ige és a vigasztalás – aztán egyszerre csak vigasztalan lett minden, és megriadt a nyáj, és idegen lett a régi, kedves táj.Didereg még a ferencesek kolostora, és didereg még a templom is többnyire. De már takarít az Isten. Kihordja lassan a szemétre mindazt, ami itt nyolcvan esztendő alatt összegyűlt.Didereg a Perényiek öreg kastélya is. Régi kastély a Perényieké, olyan régi, hogy alatta van egy másik is, amelyet már betemetett az idő és a barokkal együtt kitört új építési láz. Ráépítették a régire az újat, de azért vigyáztak az emlékekre is, az ősökre is, a hagyományra is. Vigyázott Perényi Zsigmond is, ameddig vigyázhatott. Csak hát az ősök, a hagyomány és a haza miatt aláírta 1848-ban a trónfosztó nyilatkozatot, majd a hétszemélyes tábla elnöke lett, és követte a kormányt Szegedre is, Aradra is.A világosi kastélyban érte utol a Habsburg-boszszú. Letartóztatták, majd kötél általi halálra ítélték. 1849. október 24-én hajnalban kísérték ki Perényi Zsigmondot az akasztófa alá... És elment Perényi Zsigmond, a tizennegyedik aradi vértanú – és nem is olyan sokkal utána elment a régi haza is.Hej, Istenem, voltunk mi már távolabb is a maradék hazától, de itt most mégis nagyon messze vagyunk! Talán a legmesszebb. Perényi Zsigmond sem volt olyan messze a holnaptól az akasztófa alatt, mint amilyen messze van szegény Nagyszőlős, szegény Kárpátalja, szegény itteni magyarság az európai jövőtől...Ezért sír Ugocsa vára is a szomorkás alkonyatban. Siratják szellemei: Borsa fia, Beke, az építtető; Károly Róbert, a romboló; siratják Ugocsa várát, Ugocsa vármegyét a Perényiek és a szelíd ferencesek, akiknek a vár mellett állott hajdan első kolostora. Mondják, ők voltak azok, akik törökverő Kapisztrán János holttestét ide menekítették a messzi Délvidékről – ide menekítették, mert tudták, a hősök emléke nem lehet veszendő.Sír Ugocsa. Hangtalanul, szégyenlősen – hogy ne vegye észre senki sem. Csak aki sírni jön ide. És látja, hogy árvák még a lelkek.Meglassúdott valahogy a Tisza. Igyekezne már szegény, mert olyan közel a határ – de visszahúzza valami, amiről nehéz lenne beszélni is. Visszahúzza a panasz. A sok napfénybe, gazda tekintetébe bújt kertalja, a sok gyümölcstelen fa, napi munkát őbeléje öblítő tenyér, út porába lehulló sóhaj, megannyi szegény, de Megváltót ígérő karácsony, megannyi újjászületést álmodó húsvét, sok-sok eltompult tanácstalanság, öngyilkosok néma sikolya és utolsó, vádló tekintete és néhány, vizébe hullott szirom és száraz levél.Álmodik a Tisza. Jókedvről, bőségről. Álmodik a „legmagyarabb folyó”. S valahol a tájban bujkál a konda. És a gulya is. A tehenek meleg barna szemébe bújt az áldás.Valahol a tájban felrikolt, és vad táncba kezd a csönd. Valahol csak raknak egy tüzet az angyalok, Istenem. Valahol csak vagyunk mi is, drága véreim. Valahol a tájban harsan még egy kiáltás talán: „Ugocsa non coronat!” Arra a kiáltásra vár minden. Attól megriad a toportyán. Csitt! Tedd le lábadhoz a karót, hajtsd le a fejed, hallgass! Álmodik a Tisza. És nem siet már sehová.És mondd, mondd meg, Uram, beférünk-e még mindahányan a nagy turulmadár kiterjesztett szárnya alá?Töhötöm birtoka volt hajdan e vidék, a honfoglalók közül való vezéré, s ők még beszélgettek sokat azzal a turullal. És azután évszázadokon át vigyázott lázadó, meg nem alkuvó, halál szemébe néző kuruc magyarokra a nagy madár!1703. július 14-én Rákóczi kurucai csaptak össze itt a labanccal – és e hely lett a szabadságharc első győzelmes csatájának színtere. Mondják, akkor is a turul hozta a lankadó fejedelemnek egyenesen az égből azt a kardot. Aztán bujdosásba kényszerült a fejedelem, s mikor hamvait hazahoztuk, akkor állították ezt az emlékművet Tiszaújlak határába. A dombhoz, amelyen áll, Magyarország harmincnyolc megyéjéből hozták a földet.1945-ben lerombolták az oszlopot, összetörték a magyarok nagy madarát. De visszajött végül, visszajött újra őseink szépséges kabasólyma – és éjszakánként hallja már a kérdést: beférünk-e még mindahányan a nagy turulmadár kiterjesztett szárnya alá? Hallja már a kérdést. Vagy a panaszt?Tiszabökény temploma nagy időt tud a magáénak. Mondják, még a kutyafejűek betörése előtt építették, akkor pedig még új volt egészen a hit, új volt egészen a haza, új volt a Jézus szerelme, így aztán szépen, csöndesen öregedett meg Tiszabökény temploma, mosolygós, szelíd öreg lett belőle, s ha nyája megtér hozzá vasárnapon, hát csitítja, istápolja a maradék lelkeket. Rá is szorulnak azok szegények minden szeretetre, minden jó szóra. Mert keményen végigvert őrajtuk a sors – őrajtuk, messzi keleti végek számkivetettjein, Ugocsa földbe állott reformátusain, elfelejtett szép magyarjainkon.Úgy van-e, Fogarassy uram? Ejnye, be szép egyszerű, tiszta, öreg kúriája van kegyelmednek! Egyszerű, öreg kúria. Ilyenekben üldögélt a derék magyar köznemesség meg sok-sok derék Farcády tiszteletes, nagy áldomásokat ittak a sorsra, a büszke, mentés, kolcsagos magyarságra, valahogyan mindig összekoldulták a másnapi tyúkhúsravalót, zsigereikbe szorították ennek a népnek minden érzését, tudását és múltját, tíz körömmel kapaszkodtak az adómentességbe, ha kellett, hát meghaltak bármikor, bármelyik háborúban egy álomért – aztán végül odalett valahogyan a haza.Úgy van-e, Fogarassy uram? Kend még saját templomot is építtetett, saját papot is tartott – gondolom, hivatali időn kívül is kedve szottyant néha társalkodni az Úrral. Aztán pedig leültek a platánok alá, a gróf és a papja, bele-belenéztek a pohár fenekébe, úgy múlott el a délután, az este meg az élet.Aztán mi maradt, Fogarassy uram? Egy „nyomorult falu”. „Rög, kő, vályog, burján, az elmúlás futó darabjai itt összeadnak egy örökkévalóságot, mely mindig ugyanaz, s mit az idő nem tud tovaharapni. És ugyanazok az emberek is: meg-megújuló buborékai a szomorú földnek, mely robotolja az örök folytatást.”„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. (...) A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp. Ha én egyszer megtalálnám azt a víziót, melybe belejajgathatnám ezt az időtlen tragédiát! Hogy beleégetném az emberek húsába. Talán még akadna felnyílt szem, megváltó akarat. De én már vén vagyok hozzá. Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat.”Ez volt talán a legutolsó beszélgetés, Fogarassy uram? No, nem baj. Jóllehet most árvák még a lelkek. A lelkek a pányván...„Kipányvázták a lelkemet, / Mert ficánkolt csikói tűzben, / Mert hiába korbácsoltam, / Hiába űztem, hiába űztem. // Ha láttok a magyar Mezőn / Véres, tajtékos, pányvás ménet: / Vágjátok el a kötelét, / Mert lélek az, bús, magyar lélek.” (A sorozat harmadik részét ma 15.30 órakor sugározza az M 1.)