Könyvesház

Börtönünk kulcsa
Színésztragédiák
Kő András
A kiadó ajánlata csábító: könyv az öngyilkos színészekről; az elmúlt fél évszázad keserű sorsú személyiségeinek sorba vétele, és a „szenzáción”, az el-elmondott visszaemlékezéseken túl társadalmi-pszichológiai hátteret bemutató, politikai, kortörténeti összefüggéseket, párhuzamokat kereső szándék. Nehéz, szomorú és fájdalmas feladat. Mégis: az élők védelmében kötelességszerű vállalkozás.
A világ egy könyv erejéig elsötétül, hogy a színésztársadalom kimondhassa a számukra legfontosabbat: felelősséggel tartoznak egymásnak! Olyan korban, amikor a színész méltósága mankón jár, s talán emiatt a nagy színművészek is hiányoznak. Ma az életben maradás legfőbb ismérve e pályán a szívósság – nem a tehetség. A magyar színésztársadalom többsége egzisztenciális nyomorban él, és örül, ha a havi rezsijét ki tudja fizetni.
Öngyilkos színészekről beszélnek a pályatársak, a barátok, a feleségek. A tegnapi tragédia merevedik élőképpé, miközben korrigálhatatlannak tetszik a jelen. Ismert színészek – többek között Bajor Gizi, Rajczi Lajos, Soós Imre, Halász Géza, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Benedek Tibor, Rozsos István, Somogyi Erzsi, Somlay Artúr – utolsó napjait, óráit idézi fel katarktikus módon a könyv, miközben azon kesergünk, hogy valamilyen eszme (például a „demokrácia”) okán miért borult fel mára a színház hierarchiája, és miért hiányzik a József Attila-i rend. Miért nincs értékrendszer? A politika úgy ráült a lélekre, hogy menekvés a függöny mögött sincs!
Magyarországon ezernyolcszáz színészt tartanak számon. Ebből nyolcszáz tekinthető hivatásosnak és háromszáz-négyszáz olyannak, aki a nagybetűs mesterségjelölést is kiérdemli. Kötelezővé kellene tenni mind az ezernyolcszáz művész számára, hogy elolvassák ezt a könyvet. Mert pályatársaik a síron túlról is üzennek egy igényes író, kérdező tollán keresztül, hogy vigyázzunk az életre.
Kosztolányi Dezső írt 1935-ben az Emberismeret című folyóirat különkiadásában: „Az öngyilkosságról mindig az volt az érzésem: Megnyugtató, hogy van, hogy lehetséges. Be vagyunk zárva egy börtönbe, de valamennyien magunknál hordjuk börtönünk kulcsát.” Öngyilkos színészeink kapcsán arra a nagyon egyszerű kérdésre keres a szerző feleletet: miért nyúltak börtönük kulcsához.
(Kocsis L. Mihály: Végszavazás a halállal. Minerva Kiadó, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül.)

A Szentkuthy-katedra
Tóth Erzsébet
A veránkai írótáborban szóba került Szentkuthy Miklós első(?), tizennyolc éves korában írott, s most a Magvető által újra kiadott regénye, a Barokk Róbert. Mivel Szentkuthy ügyben csupán rajongó kezdőnek mondhatom magam, okosan hallgattam, mit mond a szakértő? Nos, meglepetésemre, kimondta azt, amire én csak gondolni mertem: fölvetődött benne, hogy Tompa Mária keze lehet a dologban, ugyanis hihetetlen, hogy ez az első regény ennyire esszenciálisan tartalmazza a későbbi Szentkuthyt, bámulatos, hogy a máig megemésztetlen s feldolgozatlan mű, alkotás-Himalája, mű-elképzelés így készen lett volna már a kamaszelmében. Jócskán belefér ez a tréfa a Szentkuthy-legendába – rejtélybe, varázslatos befejezhetetlenségbe –, mondtuk a magunkét az éjszakában, s a veránkai szúnyogok jó nagyokat csíptek belénk helyeslésül.
Történt, ahogy történt, még az is elképzelhető, hogy a regényt csakugyan Szentkuthy írta. A kamaszkorból éppen kilépő fiatalember a világ legnagyobb írója akar lenni, elképzeli, hogy megkapja egyetlen művéért a Nobel-díjat, s a laudációt is megírja hozzá. Majd ezután mélységes megvetéssel fordul el az irodalomtól, Istent akarja szolgálni, s azt csak teljes odaadással lehet. Méltatlannak érzi az önképzőköri szereplést, összevész szeretett tanárával, majd összeroskad a bűntudattól, micsoda fájdalmat okoz ezzel Apuskának, Anyácskának stb. Majd a nők, a nők, a nők. Semmi kapcsolatot velük, csak képzelődést. Az erotikáról szóló fejezetét újraírja egy vallásos elragadtatás következtében, majd megsemmisíti – de csak a regényben, mi azért olvashatjuk –, hiszen ő szent akar lenni és semmi más. Órák hosszat tartó gyónásai következtében – ahol csupán képzelt bűnöket vall meg – Szent Sebestyén-i kínokat él át.
Óriási műveltséganyag és asszimilálóképesség működik e szellemben már akkor is. Kitűnő, letehetetlen regény, benne van minden későbbi kiteljesedés, mint egész kertnyi rózsabimbóban a későbbi rózsakert és illatorgia. És benne van a nagyra hivatott diákban a későbbi legendás tanár, majd a pompázatos és súlyos, játékos és szörnyeteg művek alkotója. Az ember és a legenda.
Égő katedra címmel kortársai, tanítványai, tisztelői és barátai visszaemlékezéseit gyűjtötte össsze és adta ki a Károlyi Palota Hamvas Intézete, ezúttal kizárólag a tanár Szentkuthyra összpontosítva. Azóta híressé váltak tanítványai is, akiknek ő csak az imádott, rajongva tisztelt „Fityó” volt – évtizedek múlva tudták meg róla, hogy azonos Szentkuthy Miklós íróval. Nem volt szükség az írói tekintélyre, hogy Sinkovits Imre diákmodortalanságáért kapott büntetése még évtizedek múlva is sajogjon a színészben. Mamusich Tamástól, ki életen át tartó barátságról vall a könyvben, tudjuk meg a legtöbb „magánemberi” titkot és különcséget az íróról. Hogy Szentkuthy soha nem tanult meg gépelni! A magyar irodalom egyik legtermékenyebb írója, és szinte mindent kézzel írt. Hogy felesége és barátnője együtt vizezték – féltve egészségét – a számára szigorúan kiadagolt bort. És erre ő nem jött rá! Azt viszont pontosan érzékelte, hogy ő csupán egy „olvasó-arisztokrácia” számára lesz befogadható a jövőben is.
Mi pedig, akik az életmű lezáródása óta is többnyire még mindig a Szentkuthy-Himalája alján üldögélünk, eltöprenghetünk, mi lett volna, ha nyelvünk, melynek minden nagy alkotója újabb varázst, újabb sajátos fénytörést ad, szerencsésebb nemzet nyelve? Mert Szentkuthyban föl sem vetődött, hogy más nyelven írjon. Egyszer azonban egy Thomas Mann-nal kapcsolatos beszélgetésben az író szemérme és büszkesége nem engedte ugyan, hogy hangosan is kimondassék, de az érzékeny, figyelő barát érezte a nyelvébe zárt nagy szellem futó fájdalmát a sors igazságtalanságáért.
(Szentkuthy Miklós: Barokk Róbert, Magvető Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2290 forint. Égő Katedra – Visszaemlékezések Szentkuthy Miklósra, Károlyi Palota Hamvas Intézet, 2002. Budapest. Ára: 2300 forint.)

Válaszok a terrorizmusra
Van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig?
Stier Gábor
Az elmúlt év alatt sokat olvashattunk az Amerika elleni támadás kapcsán napjaink új kihívásáról, a nemzetközi terrorizmusról. Sokat, de nem eleget, s sokszor nem eléggé mélyenszántón. A komoly elemzések legfőbb hibája pedig az volt, hogy szűk körnek szóltak, nem elég közérthetően. A HM Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal kollektívájának és külső szakértőknek a munkáit csokorba gyűjtő tanulmánykötet arra tesz újabb, ezúttal sikeresnek tűnő kísérletet, hogy e mindennapi beszélgetéseink tárgyává vált témakört kiemelje szűk szakértői környezetéből, a kérdés történeti, elméleti, jogi, katonai dimenzióival, valamint az egyes esettanulmányokkal, a hazai vonatkozásokkal muníciót, eligazítást nyújtva a hétköznapi vitákhoz. Ezekhez ugyanis, sajnos, újabb és újabb okot szolgáltat az élet.
Az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadások új megvilágításba helyezték a biztonsággal, biztonságpolitikával összefüggő problémasort, és ezzel a nemzetközi kapcsolatok számos területén hoztak, illetve indítottak el alapvetőnek mondható átalakulásokat. Ezek tudományos elemzése bizonyos mértékben ma még kockázatos, hiszen a változások korántsem azonos intenzitással és gyorsasággal vették kezdetüket, s még kevésbé tekinthetők lezártnak. Amint a kötet egyik elemzője találóan megállapítja, tavaly szeptember 11. után észlelésünk a világról sokkal inkább megváltozott, mint maga a világ. A veszély ismert volt ugyanis, mégis a terrorista merényletnek álcázott háborús cselekmény az egész világ számára a globális sebezhetőség új dimenzióit tudatosította.
Továbbra is nyitott tehát a kérdés, korszakhatárnak tekinthető-e szeptember 11., lezajlott-e valamiféle paradigmaváltás a világban? A válasz, mint a tanulmányok sorából kiderül, nem egyszerű. Bizonyos események ugyanis felgyorsultak, más folyamatok lelassultak, miközben a támadások egy sor új kérdést vetettek fel. De hogy ne hagyjunk már most sem senkit legalább fél válasz nélkül, az elemzések alapján is leszögezhető: minden attól függ, meddig megy el a terrorizmus elleni háború. Megelégszik-e a tálib hatalom megdöntésével, részcélok teljesítésével, egyéni érdekek érvényesítésével, vagy eljut a globális terrorizmus infrastruktúrája elleni, legalább öt-tíz éves háborúig? Ezentúl a széles nemzetközi koalíció hajlandó lesz-e komolyan foglalkozni ehhez kapcsolódó politikai kérdésekkel, mint például a palesztin–izraeli szembenállás? Sőt, még tovább mennek-e, és vállalják a terrorizmus gyökerei elleni harcot?
(Válaszok a terrorizmusra. SVKH-Chartapress 2002. Szerk.: Tálas Péter. Ára: 2500 forint.)

Badarok és obszcénekek
Limerick, ami igenis lehet limerik
Ferch Magda
A limerick sokak szerint „a legangolabb, némelyek szerint az egyetlen tősgyökres angol versforma”. Egyesek Edward Leart tartják a műfaj atyameste-rének, kutatók a Lear királyban és több más Shakespeare-drámában is kimutatják. Van, aki „illetlen nonszensz versként” határozta meg az Oxford-szótárban 1898 óta szereplő limericket. De akad persze „illedelmes” változat is. A szabadszájú, obszcén versforma diadalútja a XVIII. század közepéig tartott. Attól kezdve visszaszorult a gyerekmondókákba, s egy évszázad múlva e műfajban virágzott tovább – nonszenszként. Majd a XX. században kapott nagyobb nyilvánosságot. Hites angol szakértői szerint e versformának „csakis angolul” lehet jövője. De hogy mennyire nem így van, arra ékes példa a Várady Szabolcs által összegyűjtött limerikválogatás (magyarul c nélkül), a Magyar badar (Kosztolányi magyarította így a nonszensz kifejezést).
Az aabba rímképletű „poénos” versikéket először inkább fordították kiváló költőink és műfordítóink, elsősorban Gergely Ágnes, Faludy György, Tellér Gyula, majd másokkal együtt anyanyelvükön is megpróbálkoztak velük. Mégpedig a legváltozatosabb formákban. Hogy milyen sikerrel, azt döntse el a nyájas olvasó. Az Európa Kiadó gondozásában megjelent kis kötet végén, a tartalomjegyzékben ott sorakozik költőink színe-java. Olvasgatás közben pedig lehet találgatni, melyik badart ki írta. Jó játék.
(Magyar badar. 300 limerik. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2500 forint.)

Magyar vinotéka
A tokaji aszú és a villányi buké titkai
R.J.
Pihenés, vendégek fogadása, délutáni kortyolgatás a nagy melegben – a nyár örömei ezek, melyekhez a jó bor élvezete hozzá tartozik. A Magyar vinotéka most megjelent két kecses, akár a házi „bárban” is tarható kötete hasznosan és impozánsan segíti a jó hírére kényes házigazdát. Haraszti Gyula, a Magyar Nemzet munkatársa az egyik kötetben a tokaji, a másikban a villányi borokról ad hiteles felvilágosítást, fogyasztásukhoz gyakorlati tanácsokat, sőt a borozgatás közbeni adomázáshoz is mellékel történeteket.
A tokaji bort világszerte ismerik, legalábbis hallomásból. E különleges vidék adottságairól, az aszúkészítés történelméről, a gönci és a szerednyei hordóról viszont már kevesebben tudnak. A Tokaji borok című könyvecske elárulja mindezt. Megtanulhatjuk belőle, milyen a helyes kóstolási sorrend, mi a pincelátogatás etikettje, s nem kerülünk szégyenbe, ha igazi borospincébe vezet az utunk. Megtudhatjuk továbbá azt is, mi a különbség az aszú és a szamorodni, az aszúeszencia és az eszencia között. S iránymutatást kapunk ahhoz is, melyik tokaji bort milyen ételhez illik inni – ez ugyanis nem pusztán gasztronómiai szabály, a bor aromáját csak a hozzá illő étel mellett élvezhetjük igazán.
A Villányi borok című könyv természetesen a kiváló vörös borok hazájába, a villány–siklósi borvidékre kalauzol. E tájegységünk ma már, Tokajhoz hasonlóan, turisztikai állomássá vált a gasztronómiai örömök kedvelői körében. A híres borvidék története önmagában is érdekes olvasmány, hiszen a római korban kezdődik, Árpád-kori emlékeket őriz, főhercegi pincék, német építészeti kultúrát tükröző présházak mesélnek a magyar történelem különböző korszakairól.
Aki eddig csak szerette, most tudományos alapon ismerkedhet meg a villányi borok ízével. Irodalmi meghatározás szerint „A villányi elegáns bor, a gavalléroké és dámáké. Mértéktartó, finom, jól nevelt.” Ahhoz azonban, hogy e fenséges ízek közül kiválasszuk az alkalomhoz és egyéniségünkhöz leginkább illőt, szakértő módon kell megkeresnünk az igazit. E könyv segítségével – ha van érzékünk hozzá – borász szakemberré, sőt ínyesmesterré is válhatunk. Részletes útmutató szolgál minderre: a fajták, címkék mellett a pincészetek, árak is szerepelnek benne, s persze az elmaradhatatlan „mihez mi illik” felsorolás is.
(Haraszti Gyula: Magyar vinotéka. Villányi borok. Tokaji borok. Kossuth Kiadó, 2002. Ármegjelölés nélkül.)